Mesemalom

- A mindenit, Rumli! - füttyentek. - Hú, micsoda helyre hoztál!

Rumli büszkén emeli magasra az orrát. Hát igen, nagyon ügyes kutya! De mi ez a hely? Körülöttem óriás fák terpeszkednek, kusza gyökerekkel kapaszkodnak a földhöz. A törzsük mohos, és olyan magasak, hogy innen a földről be sem látni a koronájukba. Közöttük liánok lógnak, mint a Tarzanos filmben.

- Ez a kalanddzsungel! - kacsint rám Rumli. - Ha van kedved, máris kipróbálhatod, milyen ügyes vagy!
- Biztosítókötél nélkül?!
- Hogy másképp? Nézz körül! Ugyan hova akasztanád be azt a híres karabigyót?
- Karabiner, Rumli, karabiner!

Rumli morcos. Nem szereti, ha ilyen apróságokkal zavarom meg a gondolkodását. Durcásan elfordul, és a fákat fürkészi.

- Mi lesz? Örökké itt állunk, vagy elindulunk végre? Úgy tudtam, kalandra vágysz!
- Ne morcolj, kiskutyám! Induljunk!

Ahogy elfújom az indulót, liánkötél vágódik a lábam elé. Kapkodom a fejem, de sehol egy árva lélek, csak az ismeretlen madarak rikoltozásának hangja tölti be az erdőt. Persze, persze, kalandra vágytam, de ki gondolta volna, hogy a biztosítókötelet egyszer hasznosnak gondolom majd, különösen, ahogy elnézem ezt a szakadékot itt az orrom előtt.

- Hááát... Nem tudom, hogy csináljuk, Rumli. Én ezzel a kötéllel szépen átugrom ezt a szakadékot - kezdem a hősködést -, de te hogy jössz velem?
- Lián, és nem kötél! - javít ki. - Egyébként meg egyszerű. Tegyél bele a kapucnidba! A zsebed tudtommal túl kicsi.
- Az igaz. Ráadásul tömve van. Tudod, anya szokásos szalámis szendvicsei, nehogy véletlenül éhen haljak!

Rumli bajsza birizgálja a nyakamat, de egyáltalán nem bánom, legalább érzem, hogy nem vagyok egyedül a nyaktörő mutatványnál. Muszáj lesz nekivágni. Hogy sírna anya, ha ezt látná... Gyerünk, biztatom magam!

Megmarkolom a liánt. Hátrálok, nekifutok, hogy belecsimpaszkodva átlendüljek a köves árok felett. De a lián egyszeriben önálló életre kel. Hátrahúz, majd nagy lendülettel keresztülvágódik a fák között. Minden erőmmel belekapaszkodom, a lábammal is átkulcsolom, nehogy leessek. Most, most! Repülünk a szakadék felett!

- Lái-rai-rá-la-lia-ó! - gurgulázza kapucnimban a Tarzan-kutya.

Lenézek. Alattunk egy sekély folyó, amiben...

- Áááá! - kiáltom én.

Te jó ég! Mekkora kitátott száj!

- Kajmán! Kajmán! - kiáltok, és még görcsösebben szorítom a liánt.
- Ne viselkedj kajlán! - veti oda közönyösen Rumli. - Mi ez a nagy ijedtség? Láttál már ilyet az állatkertben, nem?
- De ott be volt záááárva! - harsogom.

A kezem nem bírja tovább, elengedi a kötelet. Egy páfránybokorban kötök ki, egyetlen lépésre a szakadék szélétől. De szerencsére már a túloldalon.

- Ááááá! - bömbölöm újra.

Hatalmas, barna szempár mered rám a bokorból, ami a kiáltásra még tágabbra nyílik.

- Csss! - int rendre Rumli. - Ez csak egy lajhármaki!
- Egy felébresztett lajhármaki... - méltatlankodik a vörösbundás, hosszúkezű állat.
- Mit keresel itt? - kérdi Rumli. - Tudtommal te ilyenkor aludni szoktál, vagy nem?
- De... - szomorodik el a maki. - A kedvenc fámon szoktam szunyókálni... De elfoglalták!

Rumlival értetlenül nézünk hol egymásra, hol az elkeseredett makira.

- Az alvófám levelei között egy kislány kuporog - magyarázza. - Eltévedhetett szegényke! Nem tud hazamenni.
- Miért nem? - kérdem kíváncsian.
- Mert odalenn egy tigris várja.
- Egy tigris?! - ugrom hátra.
- Aha - bólogat. - Egy tigris.

Itt valami nem stimmel. A tigrisek igenis tudnak fára mászni. El is mondom a makinak, de csak legyint hosszú kezével.