Mesemalom

A teremben rengeteg szerkezet zsúfolódik össze, órák, hőmérők, iránytűk, mindenféle mutatós szerkentyű, ahogy a nagypapa mondaná. Beszélgetnek, vitatkoznak, de ahogy a közelükbe érünk, egyszeriben elhallgatnak.

- Egy régimódi lázmérő, amilyen a nagymamának van! Egyenesen felém tart... - suttogom Rumli kihegyezett bal fülébe. - Lehet, hogy rosszul vagyok?!
- Üdvözlet a kedves vendégeknek! - előkelősködik a higanyos.
- Ne tarts fel minket! - kiált rá Rektor. - Az uralkodó már várja a vendéget.
- Négy perce és tizenöt másodperce! - teszi hozzá morgolódva a mutatós stopper.

A lázmérő szomorúan rám néz, higanyszála lejjebb csúszik.

- Én csak egy kis finom hónaljmelegre vágyom! - panaszolja. - Nem fűt már semmi, mióta kivontak a forgalomból... - sóhajt. - Sehol egy heveny influenza, varázslatosan forró tüdőgyulladás, vagy a leggyönyörűbb dolog a világon, a megmagyarázhatatlan, érthetetlenül magas láz, mely ahogy jön, nyomban tovatűnik...
- Ez az alak lerázhatatlan! - bosszankodik Rumli. - Gyerünk, Rektor, vezess minket tovább.

A zsebóra bólint, termetes pocakjával előretör és utat nyit a sokaságon át. Nahát, egy fiú, suttogják körülöttem, és ijedten félrehúzódnak. Rektor pipaszár lába megtorpan. Míg el nem felejtem, morogja maga elé, azután jobbra fordul, és az aranyszínű fal lefüggönyözött fülkéjéhez vezet.

- Uralkodónk megparancsolta, hogy leges legelébb titkos tanácsadójához térjünk be. Kérlek, lépj be a függöny mögé! Nókon Fidensz uraság már vár!

Rumli magabiztosan vakkant. Milyen okos kutyám van! Mindent tud, mindent ért. Nekem meg fogalmam sincs, mi folyik itt, és ki az ördög az a Nókon Fidensz... Rektor résnyire húzza a függönyt, bekukucskál. Kihúzza tömpe orrát a függöny mögül, vastag szemöldökét összehúzza, és biccent, hogy lépjek be.

Érzem, ahogy Rumli a lábamhoz simul. Hát jó, lesz, ami lesz, bemegyek. A függöny túloldalán gyertyák világítják be az ovális fülkét, halovány lángjuk imbolyogva táncol a visszahulló függöny mozgásától. Odabenn sehol senki. Vagy mégis? Lenn a padlón! Igen, ott egy szobamérleg!

- Jó napot! - köhintek. - Egy bizonyos Nókon Fidenszt keresek. Rektor küldött.
- Én vagyok... - szólal meg síri hangon a fekete műanyaglappal borított mérleg, és zörögve megpörgeti a számlapját. - Az a dolgom, hogy megmérjelek. De ez olyan... nehéz! - szomorodik el.

Fogalmam sincs, mi lehet a baja szegénynek.

- De én nem vagyok valami nehéz! - próbálom vigasztalni. - Csak nézz rám! Ne félj, nem teszek kárt benned!
- Kárt? Ugyan, ki beszél itt kárról?! A lelki teher súlya visel meg. Ha nem tudnád, engem az emberek ki nem állhatnak! Ha őszinte vagyok, annak rettenetes következménye van! Szidnak, leszólnak, hazugnak, rossznak, pontatlannak neveznek, azt is mondják, hogy össze-vissza mérek. Volt, aki azt állította, megbízhatatlan vagyok! - zokogott fel. - Sőt, egy termetes asszonyság mérgében ki akart hajítani az ablakon...

A mérleg könnyei fekete gyöngyökként csillannak meg a gyertyák fényénél.

- Figyelj rám! - csitítgatom. - Én egész biztosan nem szidlak meg. Még akkor sem, ha többet mutatsz. Sőt! - kacsintok rá. - Én lennék a legboldogabb a világon. Kérlek, mérj meg!

Nókon Fidensz abbahagyja a bőgést, és csodálkozva rám mered.

- Ez egész biztos?
- Erre mérget vehetsz! - vágom rá. - Vagy ne legyen a nevem Marci!
- Hát jó! Pattanj fel gyorsan a hátamra!

Óvatosan felállok rá. Nókon Fidensz üveges kijelzőjén össze-vissza ugrál a jel, úgy mozog, mint a sajtkukac, meg sem tudom nézni, mennyit mutat.

- Tökéletes súly! - lelkesedik.
- Köszönöm, ez kedves tőled! Mégis mennyi? - türelmetlenkedem.
- Nemsokára húsz! Mondd meg Etalonnak, hogy nemsokára húsz!
- Kinek?
- Hogyhogy kinek? Hát Mérföld uralkodójának, édes terhem!