Mesemalom

Rumli még azt sem tudja, miért nevezem Rumlinak. Most elmesélem! Lehetetlen a dolgokat úgy rendben tartani, ahogy anya szeretné. Folyton morgolódik, hogy rendetlenséget csinálok. Amikor anya azt szavalja, hogy már megint rumli van, egyszerűen csak a kutyámra gondolok, és kész. Hát persze, mosolygok, Rumli mindig van.

Különben ezt a lakást biztosan nem gyerekeknek építették. Még csak nem is felnőtteknek, hanem valódi óriásoknak. Túlontúl nagy benne minden. A múltkor a dínós kifestőm a nappaliban maradt. Anya rendet rakott, és bedugta a könyvespolcra. Nekem persze nem szólt. Jó sokáig keresgéltem, míg végre ráleltem. Ott lapult dínós a könyvek között.

Szegény, hogy szoríthatták a többiek az oldalát! Az ilyesmi még a dinoszauruszoknak se esik jól, pedig nagyon vastag a bőrük. Kiszabadítalak, mondtam neki. Lábujjhegyre álltam, hogy elérjem. Megpróbáltam kihúzni, de nem sikerült, csak valamivel kijjebb csusszant. Megmarkoltam a sarkát, jó erősen megrántottam, mire kicsúszott a kezemből, én meg fenékre ültem. Minden könyv a nyakamba potyogott, ami körülötte volt. Hát ilyen kisnövésűnek lenni. Ennyire vacak!

Azután ott vannak a villanykapcsolók. Anyának vagy apának kell szólni, ha azt szeretném, hogy égjen a lámpa. Vagy, hogy ne égjen. Bár inkább anyának, mert ha apának szólok, az elég lassan megy. Jó, jó, mindjárt, morogja a bajusza alatt, csak várj, amíg elolvasom a hírt, vagy várj, amíg vége lesz a meccsnek. Várok, várok, de végül mindig elfelejti, hogy mit ígért.

A csillár olyan magasan van, hogy szédülök, amikor felnézek. Egy ilyen lakásban még a póknak is nehéz sorsa van, nemhogy egy kisgyereknek! Ha pók lennék, egész álló nap fonnám a fonalat, hogy lejjebb jussak, ahol sokkal több az érdekes dolog, mint odafenn a plafonon. Például a dédmama órája, ami kicsit kattog, és mély hangon bimm-bammol. Ez az óra már nagyon öreg, arra se képes szegény, hogy egyedül járjon. Fel kell húzni. A tekerős kulcsot kell megforgatni a lyukban, a lelógó nyelvet oldalra lökni, és akkor ketyegni kezd. De ezt is csak székről érem el.

- Jaj, Rumli, de jó lenne egy kis kakaó! - súgom bizalmasom fülébe.

Rumli nem válaszol, nem is kell, látom a bajuszán, hogy mit gondol. Nem kell zavarni anyát, amikor odakinn beszélget a szomszéd nénivel. Igaza van! Én is tudok kakaót csinálni. Csak tej kell hozzá, és kakaópor. A tej egyszerű, a doboz a hűtő ajtajában van, könnyedén elérem. Így ni! Látod, Rumli? De a kakaót anya feltette a fűszerek közé, a konyhaszekrény felső polcára.

- Na, ezt meg hogy csináljam, kiskutyám? Azt mondod, találjam ki én? Hát jó!

A széket a konyhaszekrényhez húzom, felállok rá. Felmászom, de még így se érem el. Megpróbálom lábujjhegyen. Hopp, elkaptam a zacskó sarkát!

- Mindjárt megvan, Rumli! - mondom, és hátrafordulok, hogy büszkeségemben rámosolyogjak. - Jaj! Rumli! Anya! Nem látok! Segítség!
- Hát te?!

Anya hangját hallom. A szemem összeragadt, csíp, nem tudom kinyitni.

- Magadra rántottad a kakaóport?! Miért nem szóltál, hogy kakaót szeretnél? Marci! A kutyafáját neki!

Nem válaszolok, csak hagyom, hogy levegyen a székről, és egy tiszta ruhával kitörölje a kakaóport a szememből.

- És most uzsgyi, gyerünk fürdeni! - parancsolja. - Apád nem fog rád ismerni! Reggel egy fehér kisfiútól köszönt el, most pedig egy néger gyerek várja itthon!

Végre nevet, és én vele nevetek. Egy kis fürdés nem árt. Főleg, ha Rumli is jöhet velem.

Anya kinyitja a csapot, játékot, vízszínezőt tesz a kádba, és pontosan olyan színűre festi a vizet, mint a tenger. Azután egyedül hagy. Kimegy a konyhába, hogy összesöpörje a kakaót. Én ledobom a ruhámat, felmászom a fellépőkére, ahogy anya hívja.

Mikor kék a víz, mint most, azt képzelem, hogy a fellépőke egy hatalmas szikla, ahonnan fogom magam, és zsupsz, beleugrom a tengerbe.

- Tudtad ezt, Rumli?
- Hát persze! - nagyképűsködik a kutyám. - Miért nem próbálod ki?
- Ugorjak fejest a kádba?! Rumli! Ennél nekem sokkal több eszem van!
- Ugyan már! - morog. - Hát nem gyakoroltuk még eleget? Csukd be szépen a szemed!