Mesemalom

Összepréselem a szemem, Rumlit az orromhoz szorítom. Bársonyos plüssbundája felissza arcomról a könnymaszatot. Hirtelen olyan könnyű lettem! Mintha a kutyám és én együtt lebegnénk a csillagvirágos űrben, mint két űrhajó, vagy mint két űrkispárna.

- Kinyithatod a szemed! - suttogja Rumli. - Megérkeztünk!
- Hát ez meg?!

Egy óriási palota hideg, kockás kőpadlóján toporgok. Körös-körül szigorú arcú szobrok méregetnek. Hegyes orrú, szúrós tekintetű tudós-félék, hónuk alatt vaskos könyveket szorítanak szürke kőlebernyegükhöz. Előttem magas lépcső, meredek, akár a játszótéri csúszda kapaszkodója, rajta vörös szőnyeg fut a magasba. Rumli kiugrik a kezemből. Rövid lábait fürgén kapkodja a lépcsőfokokon.

- Hol vagyunk, Rumli? - nyekergek, ahogy nagymama szól rám, amikor szerinte érzi a félelmet a hangomon.
- Mérföldön! Gyere bátran! - vakkantja, és biztatóan néz. - Már elkezdődött a legfontosabb ünnep odafenn a bálteremben!

Hát jó... Ha Rumli mondja, legyen! Engedelmesen követem. Azért egy kicsit mérges vagyok rá. Igazán mondhatta volna, hogy ennyire fontos ünnepségre jövünk, mert akkor cipőt húzok. Vagy hétmérföldes csizmát! Itt Mérföldön biztosan az a divat. Elég furcsa egy vörös szőnyeges márványlépcsőn csíkos zokniban tappancsolni. És ha tudtam volna, hogy palotába hoz, a spenótos pólómat is lecseréltem volna a nem spenótosra.

A lépcső tetején, a márványkorlát két oldalán homokórák állnak. Karcsú derekukon sárga homokszemek csusszannak le bő alsószoknyájukba. Biccentek feléjük, nehogy megsértsem őket.

Milyen óriási bálterem! Falát fekete vonalak keresztezik, mint a kockás füzet lapjait. A kockákban díszesre cicomázott számok feszítenek. Sokat felismerek már közülük! Az egyest. És a nullát is! Nahát! Ott három szám összebújva felém integet! Egyes, egyes, nulla... Felismerem. Apát megkértem a múltkor, hogy írja le nekem! A félelmetes... száztíz!

Rumli nem hagy több időt a bámészkodásra. Rám vakkant, beljebb kell mennünk.

- Három perccel és huszonnégy másodperccel ezelőtt elkezdődött! - ketyegi egy stopperóra.

Számlapján idegesen jár körbe a vékony, piros mutató. Olyan gyorsan, hogy a nézésétől is elkábulok.

- Gyerünk, mire vártok! Az ünnepség már három perce és harminc másodperce tart.

Egy szürke stopper gurul felénk. Nahát! Apának is ilyen van! Számlapján gyorsan váltakoznak a számok.

- Ne nevettessen, kolléga! - göcög a számlapos. - Mondja, hova siet úgy?! Az ünnepség még csak három perce és huszonkilenc másodperce kezdődött.
- Hah! - hüledezik a mutatós. - Azért, mert maga kijelzi a számokat, azt hiszi, mindent jobban tud, mint én?! Talán még a mérése is pontosabb?! De tudja mit? - enyhül meg. - Hagyjuk a torzsalkodást egyetlen másodperc miatt! Igazán nem lenne szép, ha így mutatkoznánk be a vendégek előtt! Hívom a ceremóniamestert!

A mutatós körbefordul.

- Rektor! Rektor! - kiáltja egy dülledt hasú előkelőség felé.

Rumli mellettem áll, türelmesen vár.

- Rumli, ő kicsoda? - súgom neki.
- Egy régi zsebóra. Kicsit divatjamúlt időmérő szerkezet.
- Aha... ezek szerint itt mindenki mér valamit!

A nagyhasú elém áll. Kíváncsian végigmér vágott, szénfekete szemével.

- Hát te lennél az... - motyogja. - Isten hozott Mérföldön! Uralkodónk már nagyon vár! Induljunk, fiatalúr!

Ijedten pislogok Rumlira, aki biztatóan rám kacsint, és a lábam mellé simul. Jó kutya! Tudja, hogy így nem félek annyira. Különben sincs félnivaló egy egyszerű zsebórától. Féljen ő, hogy orra bukik!

Elindulunk az óriási termen keresztül. Rumli szorosan mellettem masírozik.