Mesemalom

Kinn vagyok a kertben. Focizom. Gólokat rúgok a vaskapura. Sehol egy védő, kapus, sehol az éljenző közönség. Csak a vasajtó döndül a bombalövéseim alatt. Egyedül Rumli van velem. Úgy nézem, unatkozik. A füle lekonyul, fekete szeme hűségesen követi a focilabda pattogását. Alaposan elkábult szegény. A bajusza össze-vissza kunkorodik, mintha nem is igazi kutya lenne, csak valami játéktacskó.

- Rumli! - suttogom a fülébe. - Kérlek, gyere ki velem a postaládáig! Kifutunk ide a sarokra, anya nem veszi észre!

Álmosan nyújtózkodik. Hosszú teste megnyúlik, mint a cirkuszi bohóc harmonikája.

- Persze! - vakkantja-, megyek veled, ha menni kell!

Bemelegít. Tejeskávé színű mancsaival a füvet dagasztja.

- Mi dolgod azzal a postaládával? - pislog felém gyanakodva.
- Levelet kell feladnom!

Bólogat. Jó kutyám van, mindent megért. Persze, vannak dolgok, amiket ő sem tudhat. Például azt, hogy Rozi miért nem jött egész héten óvodába. Meg kell tudnom, hogy mi történt vele!

- Siess, Rumli, igyekeznünk kell! - kiáltok rá, és az ölembe kapom a lusta kutyáját.

Upsz, az ajtó zárva van. Nem baj! Az alsó pántot kell csak felhúzni. A kapu szárnya lebegve nyílik. Máris kinn vagyunk az utcán. Pszt! Mutatom az ujjammal Rumlinak, jobb lesz körülnézni, nincs-e kinn a kertben Misi bácsi, aki mindent tudni akar, ami az utcában történik, és alig várja, hogy elmesélhesse anyának a legjobb történeteket. De szerencsére sehol senki.

Csend van, csak a második szomszéd tarka kutyája hörög és ugat, amikor elsurranok a barnára mázolt fakerítés mellett. Biztosan irigykedik Rumlira! Az én kutyám nincs bezárva, szabadon mászkálhat, ahova csak akar! Még az óvodába is beviszem, pedig oda nem lenne szabad. Beteszem a zsákomba, azután elrejtem a szekrényben. Senki nem tudja, még anya se, egyedül Rozi figyelte ki, de megígérte, hogy nem árulja el.

- Na, itt a piros láda, Rumli! Látod?

A postaláda szürke fémtalpa olyan, mint egy vaskos, széles robotláb. Ha a lábujjamra lépne, egész biztosan ordítanék, annyira fájna. Megbámulom a nagy dobozt, rajta a tetőt, ami megvédi a leveleket, hogy ne ázzanak meg, ha esik az eső, és a doboz oldalán a billentyűsort.

A múltkor, amikor anyával erre sétáltunk, két nagyfiú ment előttünk. Egyikük végighúzta ujját a billentyűkön. A fémlapocskák csörömpölve csapódtak a helyükre. Anya ingatta a fejét. Azt mondta, ez nem hangszer, a lyuk arra való, hogy ott dobjuk be a leveleket.

A postaláda mögött szürke törzsű, öreg fa áll. Ágai mélyen lelógnak, én is elérem a legalsó leveleket.

- Bocsáss meg, fa! - susogom a lombnak.

Letépek egy szép, cakkos szélű levelet, és ráolvasom a Rozinak szóló üzenetet. „Kedves Rozi! Remélem, holnap már jössz óvodába, és nincsenek olyan hólyagos, undok pöttyeid, mint nekem voltak tavasszal, amik úgy viszkettek, és nem volt szabad megvakarni. Az ugyanis bárányhimlő. Azóta utálom a bárányokat. Ha holnap jössz, neked adom a tízóraimat. Kakaós csiga lesz, tudom, hogy szereted. Én is. Marci"

- Látod, Rumli! Ennyi csak, készen van a levél! Bedobom a billentyűs lyukon, csak még elintézem a sürgősséget. Anya azt mondta, a sürgős leveleket gyorsabban házhoz viszik.

Óvatosan a tenyeremre veszem a levelet.

- Hallod, amit mondok, levél?! - susorgok. - Gyorsan menjél! Nagyon gyorsan!

Rumli szájtátva nézi. Biztosan nem látott még senkit sürgősségi levelet feladni. Rákacsintok, és a postaládához lépek, hogy bedobjam. Baj van. Hiába kepesztek lábujjhegyen, nem érem fel a billentyűket.

- Rumli! - szomorodom el. - Mi lesz így a levelemmel?! Túl kicsi vagyok!
- Ne keseregj, Marci! - vakkant. - Gyere, induljunk!
- Menjünk haza? Adjam fel?!
- Dehogy! - morcol Rumli. - A levelet kell feladnod, te kelekótya! Hunyd be szépen a szemed!