Mesemalom

A pályaudvar rejtett szögletének vakvágányán, savanyú ecetfák és szúrós akácfák tövében egy elhagyatott, piros mozdony álldogált, mögötte egyetlen kocsija. Senki nem nézett felé, a vasúttársaság már rég elfeledkezett róla.

Legalább néha karbantartanának, bosszankodott magában, a lámpámban kialudt a fény, megszürkült a fehér csík az oldalamon, az ütközőmet belepte a por, és alig látok ki az ablakomra hullott, száraz levelektől.

A Füsti közelében elhaladó, egyetlen sínpáron Mirella, a vasúti múzeum csinos, felújított mozdonya járt. Csakis hétvégén szállított utasokat, de ilyenkor nem feledkezett meg arról, hogy odafüttyentsen Füstinek.
- Milyen a nyugdíjas élet, Füsti? Nem unalmas egyedül?
- Ugyan! Hiszen mindig is pihenésre vágytam! - lódította az öreg mozdony. - Nincs nekem szükségem senkire!

Közeledett a tél, a pályaudvaron egyre hidegebbek lettek a nappalok, de kiváltképp az éjszakák. Füsti fázósan burkolódzott be az első, vékony hótakaróval. Nagyokat sóhajtott, és arra gondolt, hogy a többiek felfűtve, vidáman futkosnak fel-alá a síneken. Mirella is... Csinos kis fekete mozdony, azt meg kell hagyni, de a modora pocsék!

Egyszer csak egy reszkető hang szólalt meg Füsti ragacsos, fekete kerekei mellett.
- Kérlek, segíts!

A mozdony erőtlenül félresöpörte lapátjával a havat, és megpillantott egy didergő kisegeret domború ablaküvege előtt.
- Nahát! Te hogy kerülsz ide, ahol a madár se jár? A vasúttársaság küldött? Szolgálatba kell állnom, ugye?
- Nem, dehogy, Füsti! - rázta meg fejét az egér, és újra elszontyolodott. - Biztosan tudod, hogy felújították a pályaudvart.
- Sajnálom, ide nem jutnak el a hírek...
- Pedig így van. Nagyon szép lett, mindent újrabetonoztak.
- Emlékszem - villanyozódott fel az öreg -, milyen érzés volt befutni a csarnok üvegkupolás épületébe... A nap sugarai gyönyörűen ragyogtak be színes ablakokon át. És az a rengeteg, vidám ember, akik olyan izgatottan keresgélték szeretteiket.

Az egér bólogatott.
- Az utasok a legfontosabbak. Én is kedvelem őket. Főként azért, mert folyton csemegéznek valamit, és közben szétszórják a morzsát. Boldog életet éltem odabenn egészen idáig, de most... - bicsaklott meg Cink hangja -, bebetonozták a családunk járatait! - hajtotta le a fejét. - Nincs egy lyuk, ahol meghúzhatnánk magunkat.

A kisegér mellső mancsait összefűzve felnézett a mozdony ablakára.
- Füsti, te vagy az utolsó reményünk. Kérlek, engedd meg, hogy a kocsidban lakjunk. Te sem lennél olyan egyedül.

Füsti összehúzta ablaktörlő lapátjait. Szigorúan nézett a kisegérre.
- Szó se lehet róla! Nincs szükségem társaságra! Szétrágnátok a gyönyörű üléseimet...
- Dehogyis! Megígérem, hogy vigyázunk! A feleségem, Elvira, nagyon rendes asszony. Nem hagyja, hogy a gyerekek elszemtelenedjenek. Ha megengeded, hogy nálad lakjunk, cserében nap mint nap új híreket hozok neked a pályaudvarról!

Füsti elgondolkodott. A hírek, gondolta, Cink sejti, mi a gyenge pontja. A hírek hiányoznak leginkább...
- Megígéritek, hogy nem rágjátok meg a kitűnő, műbőr üléshuzatomat? - kérdezte szigorúan. - Hány gyermeked van?
- Úgy száz! De persze, több alomból.
- Ha egyetlen fognyom is lesz az üléseken, azonnal kipenderítem a szűrötöket!
- Köszönöm, Füsti! - ugrott fel Cink boldogan.

Cink és a családja másnap beköltözött a vasúti kocsiba. A gyerekek nagyon élvezték az új lakást. A fejtámlák felett görbülő fém rudakon egyensúlyoztak, a kalaptartó hálójában hintáztak. Cink megtartotta az ígéretét. Míg Elvira igazságosan szétosztotta a gyerekek között a gondosan összegyűjtött elemózsiát, ő elmesélte Füstinek, mi minden történt aznap.

- Képzeld, Füsti! Ma befejezték a festést odabenn.
- Szép lehet! Mesélj nekem arról a teremről, ahol azok a gyönyörű képek vannak a falon!
- Hát persze, mesélek majd, csak egy kicsit később! Most van ennél fontosabb mondanivalóm. Azt hallottam, hogy nagy bajba kerültek a pályaudvari galambok!

Füsti felélénkült.
- Emlékszem... Peckes járással sétálgattak az utasok között, hátravetett fejjel figyelték a tömeget, és csak akkor repültek fel, ha egy-egy mozdony befutott. Az üvegkupola belső peremére szálltak.
- Igen, ők azok! Képzeld, nincs többé helyük az épületben, a párkányokra galambriasztó tüskéket szereltek. Szegény párák, nem tudnak megpihenni. Begyes kérdezteti, hogy befogadnád-e őket?

Az öreg mozdony hallgatott. Cink rezzenetlen bajusszal várta a választ.

- Hm... - szólalt meg végre Füsti. - A büszke galambok nálam kérnek szállást? Sajnos, szó sem lehet róla. Bepiszkítanák az üléseimet.
- Nem, ez nem így van! - vágta rá Cink. - Elmeséltem nekik, mennyire kényes vagy a tisztaságra. A kalaptartón raknának fészket, és megígérték, hogy nem koszolnak odabenn. Sőt! Új híreket hoznának neked a kifutó vonatokról, és a teremből is, ahol a falon azok a szép festmények vannak. Ők aztán minden részletét ismerik!
- Nem bánom, legyen! - morogta megadóan az öreg mozdony. - De ha egyetlen galambpiszok kerül a piros műbőr ülésemre, én esküszöm, azonnal kipenderítem a szűrüket! Ezt üzenem Begyesnek!

Begyes és a pályaudvar harminc galambja másnap felköltözött Füsti kocsijának kalaptartóira, ügyelve, hogy maradjon elegendő hely az egérgyerekeknek. Esténként Cink és Begyes együtt ültek a mozdony ütközőjén, és töviről-hegyire elmeséltek mindent, ami aznap a pályaudvaron történt.

Később egyre több új szálláskérő érkezett, legtöbbjük a hideg elől oltalmat keresve. Kóborkutyák és macskák, akik a pályaudvar környékéről szállították a híreket. Egy törött szárnyú fecske is Füstinél keresett menedéket, aki különös, afrikai vonatokról mesélt. A vagon alaposan megtelt, de az állatok békésen megosztoztak az egyre szűkösebb helyen.

A tél leghidegebb estéjén soha nem hallott hangzavar támadt a vakvágányon. Füsti összerázkódott félelmében.

- Egy mozdony közelít! - kiáltotta kétségbeesetten. - Egyenesen felém tart! A sínek... Érzem, ahogy mozognak a sínek a kerekeim alatt! Talán elfelejtették, hogy itt állok?!

Csakugyan. Az éj sötétjében hangosan zihálva egy fekete mozdony közelített Füsti felé. Az utolsó pillanatban lelassított, és néhány centiméterrel Füsti orra előtt állt meg.

- Mirella! - dadogta Füsti, amikor magához tért a kábulatból. - Te itt?!
- Bezárták a vasúti múzeumot... - felelte szomorúan Mirella. - Nincs rám többé szükség.

Füsti ünnepélyesen krákogott, mielőtt belefogott a mondandójába.

- Azt hiszem, a legjobb pillanatban érkeztél. Még hogy nincs rád szükség, kedves Mirella! Hiszen annyi lakóm van, hogy már nem is férnek el nálam! Igazán rendes állatok, nem károsítják a műbőrhuzatot!

Mirella csodálkozva nézte a Füsti kocsijának vaslépcsőjén kikandikáló állatseregletet.

- Nahát... - suttogta boldogan. - És én még azt hittem, hogy a vakvágányon már nincs is élet. Pedig csak most kezdődik igazán!