Mesemalom

Bóbita, a tündér igencsak jókedvű volt aznap. Táncversenyre hívta a keleti és a nyugati szél, és kifulladásig járták a koppantóst a tavaszi mezőn. Muzsika is volt, a hőscincér dirigálta csápjaival a taktust, a tücskök meg vidáman húzták a talpalávalót.

Míg a gyerekek gyakorlati vizsgát tettek gyógynövénytanból, Milda a hintaszékben ült és a felhőkre mosolygott. Fruzsi méltatlankodva motyogott.

Bencúr, a szürke kisegér besurrant a kerítésen, és óvatosan körbekémlelt a vékony, fehér hótakaróval borított kertben. Szíve hevesen vert. Néhány pillanattal ezelőtt még fejvesztve...

Lilla, a magyar tanár gondterhelten járkált a padok között. Hirtelen megállt és komor tekintettel nézett körül.

Furunk, a kis sejemanó magába roskadva huppant vissza az illatos avarba. Hogy elmesélhesse szomorú történetét, újra felidézte a napot, amikor a logíriai hadsereg megtámadta az országot.

- Fogadjunk, hogy engem vesz fel ma! - szólalt meg Bundáné asszonyság, és hatalmas, csontból faragott felső gombját peckesen a magasba emelte.

Adorit és a két tippantó úgy érezte, hogy soha nem ér véget az az éjszaka. A holdat és a csillagokat viharfellegek takarták el. Olyan sötét volt, hogy az orrukig se láttak. Kitartóan meneteltek, dacolva az erős széllel.

Lilla egyedül bandukolt hazafelé. Már csak néhány lépés választotta el a lakás ajtajától, amikor egy ötlet, mint egy apró méhecske, hirtelen befészkelte magát a fejébe.

Juli, ha tehette, az üres piacon töltötte a szombat délutánokat. Általában más gyerekekkel együtt rugdosta a szemetet, de ma a szél túlságosan hidegen fújta át a placcot, és ő egyedül volt.

Arszin dühös volt és tehetetlen. Hozzászokott, hogy mindig mindent megkapott, amire vágyott. Gyermekkorában az áhított játékokat, ifjúkorában a nemes telivéreket, és persze aranyat, szekérderéknyi kincset.

Közeledett a Ki mit tud?, a várva várt iskolai vetélkedő. Sok lány készült tánccal, de volt, aki hangszeres fellépésre, versmondásra, vagy éppen bűvészbemutatóra vállalkozott.

A ház a kirándulóút végén állt. Régen rengeteg turista járt arra. Mire felkaptattak a hegytetőre, alaposan elfáradtak. Jólesett a limonádé, meg a zsíros kenyér lila hagymával. A gyerekek a csatos üdítőért rajongtak.

Adorit megkérte Trakkot és Rukkot, hogy segítsenek összehívni a nagytanács ülését. Hogy átadja a meghívót, Rukk először a fennsíkra repült, utána a sejemanók közé, az erdőkbe. Trakk Umbert kereste fel kedvenc tópartján.

A nagyszünetben Lilla és a többiek körülvették Dórit. - Mi a baj? A kiömlött a festék? Ne vedd úgy a szívedre, bárkivel megtörténik. - Nem, nem... de inkább hagyjuk ezt a témát! Ugye, nem baj?

Hirtelen jött el az este. A Szik szurdok csupasz sziklái fázósan húzódtak össze az alkonyat hűvösében. Ma este is végigsöpört a szél, a helyi nagyúr.

Trunk és Umber országszerte hírül adták Híria döntését. Kalandria népei csendes derűvel vették tudomásul, hogy véget ért a hosszú átmeneti állapot, és a Szivárvány Palotába újra uralkodó költözik. Mit uralkodó! Uralkodók!

Dóri, ha kacagott, vele kacagtak az emberek a lépcsőházban, a felvonóban, a portásfülkében, a társasházban, az egész iskolában. Soha nem „nevetgélt", nem „vigyorgott", nem „kacarászott". Kacagott. Tiszta szívéből, csilingelő hangjával, barna szembogarával, arcának minden apró szegletével.