Mesemalom

- Fogadjunk, hogy engem vesz fel ma! - szólalt meg Bundáné asszonyság, és hatalmas, csontból faragott felső gombját peckesen a magasba emelte. - Érzem, hogy valami különleges alkalomra készülődik. És az idő is egészen hűvös már. Nem járhat örökké Ballonkával! Még a végén megfázik!

Bundáné óvatosan fészkelődni kezdett. A tükrös szekrényben megmoccanni is nehéz volt, ráadásul a többiek - szerinte legalábbis - túlságosan szorosan simultak hozzá.

- Talán az Operába vett jegyet... Hja, de ugyan, kinek is mondom mindezt? Maguk azt sem tudják, hogy mi az a színház. Hát még az Opera! Ó, hogy az micsoda épület! Mennyi ragyogó, fényes csillár, milyen pompás, vörös szőnyegek és az az előkelő, szürke márvány! Azok a hatalmas, arannyal körbefuttatott tükrök! Na és a kabátok, akik oda járnak? Lefogadom, hogy még soha nem lógtak együtt ennyi nagyvilági kollégával!

Kálmán, a szövetkabát, mocorogni kezdett. Hányszor kell még végighallgatnia ezt a beképzelt szőrgombócot? Ennek most véget vet, gondolta. Jobb lesz, ha Bundáné szembenéz a valósággal.

- Azok a kollégák bizonyosan valódi bundák, és nem fényes műszőrmék, mint maga, asszonyom!
- Kikérem magamnak! - fortyant fel Bundáné. - Rám még a nercek is irigyek. Kiváló a minőségem. Nézze meg a bélésem bevarrását, ha nem hiszi. Kézzel van odahímezve, hogy „első osztályú termék"!
- Szerintem örülnie kellene, hogy nem olyan, mint ők - szólalt meg a sarokban Mackó, a kapucnis, sárga pulóver. - Azt hallottam a gazdától, hogy ő igazi bundát fel sem venne, mert az az állatok szőréből készül. Hát nem rettenetes? Azt is mondta, hogy ha az állatvédők meglátnak egy ilyet az utcán, lefújják piros festékkel!
- Maga ebbe ne szóljon bele! - visított Bundáné. - Maga, aki a nagyvilági életnek soha a közelébe sem jut! Csak lóg a gazdán, még tartása sincs! Bezzeg nekem! - húzta ki magát. Látja ezt a finom eleganciát? Biztos vagyok benne, hogy minden boa rajtam csüngene, ha szabadon választhatna kabátot! A pelerinek nyomomba sem érnek...
- A micsodák?! - szakította félbe Kálmán. - Hosszú ideje lógok én már irodai fogasokon, annyi okosságot hallok ott benn, hogy a gallérom is lekonyul tőle. De erről a perelin micsodáról még ott sem hallottam.
- Pe-le-rin és nem perelin!
- Rendben, legyen az! - válaszolt megadóan Kálmán. - Nekem aztán édes mindegy. Különben meg egészen biztos, hogy engem vesz fel. Ballonka már túl vékony. Különben is, sokat dolgozott ezen az őszön. Elfáradt. Nézzék, milyen édesen szundít. Ha nem vigyáz, még az öve is kicsúszik.

Minden kabát Ballonkát figyelte, aki elpilledve lógott alá a legvékonyabb vállfáról. Az öreg szövegkabát belelendült a mondókájába.

- Látják? Ballonka ideje már lejárt. Ki mást venne magára ilyen hűvös napon, ha az irodába megy? Munkanap van, vagy nem?
- Talán engem! - sóhajtott fel Mackó.
- Magát?! Ugye, csak viccel? A kapucnija miatt maga még pénteken is vállalhatatlan. Ilyen öltözéket nem vesz fel senki egy komoly munkahelyre. Mit szólnának az esernyők, azok az igazi, gerinces úriemberek. És a kifinomult selyemsálak?! Ha-ha! Biztosan ájultan hullanának alá, ha meglátnák magát!

A sárga pulóver zipzárja egészen lecsúszott, kapucnija megadóan csüngött alá.

- Igaz, soha nem vitt oda... - szólt keserűen, de aztán hirtelen felderült, és kihúzta magát. - De engem visz magával, ha kirándulni megy. A kapucnimat húzza a fejére, ha elered az eső. Megtömi a zsebemet földimogyoróval, ha jó kedve van, és a hegy csúcsára is velem mászik fel... De akkor vagyok a legboldogabb, amikor kabátnak nevez. „A sárga kabátom..."- szokta mondogatni. Igazatok van! Velem nem jár olyan fontos helyekre, mint veletek, de talán velem...
- Magával?! Magával ugyan mi? - nevetett Bundáné.
- Velem boldog és felszabadult! - suttogta Mackó.

A többiek erre már nem tudtak válaszolni. Áhítattal nézték, ahogy a jól ismert kéz benyúl a tükrös szekrénybe.

- A gazda! - sóhajtott Ballonka, aki ebben a pillanatban ébredt fel. - Nézzétek, hogy szorítja magához azt a szakadt, vastag, sárga pulóvert!