Mesemalom

Milda meglökte a hintaszéket, és belekezdett a történetbe, amit Konrádnak ígért.

- Ahogy mondtam, akkor még nagyon fiatal boszorka voltam. Egy szép, tavaszi délutánon a Fekete Erdőbe készültem. Akkor virágzott a galagonya. Gondoltam, begyűjtök belőle egy kosárkával. Amikor az erdő szélére értem, kiáltozást hallottam. A hangok az erdőszéli viskó felől jöttek. Megálltam és füleltem. A kiabálást gyereksírás követte. Gondolhatjátok! Én amellett nem tudok szó nélkül elmenni! Hamarosan két rongyos ruhájú, szőke-fürtös kisgyerek, egy kisfiú és egy kislány jött ki a kunyhóból, nyomukban egy kövérkés, barna kendős gazdaasszony. „Gyerünk kedveskéim, sírdogálás helyett járjunk egyet az erdőben!" - mondta nekik negédes hangon.

Milda arca elkomorult, ahogy felidézte a régi emléket.

- Rossz érzésem támadt. Elindultak az erdei ösvényen, én pedig észrevétlenül utánuk lopóztam. Még a galagonyáról is elfeledkeztem! A nő csak az alkalmas pillanatot leste. Beugrott egy odvas tölgyfa mögé, és megvárta, amíg a gyerekek eltávolodnak. Úgy bizony! Sorsára hagyta szegénykéket.

Lilla a fejét csóválta.

- Szörnyű! Milyen ember az, aki ártatlan gyermekeket magára hagy egy erdőrengetegben?

A többiek egyetértően bólogattak.

- Jól mondod, Lilla! Közeledett az éjszaka, és a két gyermek félve botorkált a sötét árnyak közt. Elérkezett az idő, hogy közbelépjek. A közelben szentjánosbogarak tanyáztak. Megkértem őket, hogy gyújtsanak fényt. Szegénykéim... szinte most is látom a kicsiket, ahogy összebújva gubbasztanak egy mamutfenyő gyökerei között. Bevallom, egy aprócska varázslatot vetettem be, hogy segítsek nekik elaludni. Később betakargattam őket a vállkendőmmel. A kislány néha felsírt. Nem szeretem az éjszakai erdőt, de mellettük maradtam. A nagymama mindig azt mondta, „soha ne hagyd el, aki bajban van".

- Egész éjjel mellettük virrasztottál? - kérdezte Dóri.

Milda bólintott.

- Hajnalban megszedtem a kosaramat erdei szamócával. Gondoltam, jó lesz reggelire. A kisfiú ébredt fel először. Rám nézett, és riadtan rázni kezdte a kendő alatt szuszogó húga karját. Próbáltam megnyugtatni és kifaggatni őket, de nem jártam sok sikerrel. Egyre csak azt kérdezgették, hogy hova tűnt a mostohaanyjuk, s hogy nem láttam-e a favágót, az édesapjukat.

Konrád a nadrágja zsebében kotorászott. A zsebkendőjét kereste.

- És? Hazavezetted őket? - kérdezte.

Milda megrázta a fejét. Vörös fürtjei hangosan csapódtak a selyemruhán.

- Arra gondoltam, hogy bűn lenne oda visszavinni őket. De ki vigyázzon rájuk? Szerencsére kiváló ötletem támadt. Bangamáli! Az öreg erdei boszorka, a mézeskalács sütés nagymestere! Még a háza is csupa-csupa mézessütemény!

Fruzsi összeráncolta a homlokát.

- Azt még nem is mondtad, hogy hogy hívták a gyerekeket!

- A kisfiút Jancsinak, a kislányt pedig Juliskának! - vágta rá Milda.

A gyerekek kikerekedett szemmel néztek egymásra. Lilla mert először megszólalni.

- Mondd, miféle boszorkány volt ez a „Bangamáli"?

- Igazi vasorrú bába! -mondta Milda, és felkacagott. - Tudjátok ti, hogy a vasorrúak mennyire félnek a víztől? Még arcot se mosnak, nehogy berozsdásodjon az orruk.

Dóri felugrott.

- De Bangamáli egy gonosz boszorka! Hogy adhattad oda neki a két ártatlan csöppséget?!

Milda szigorúan nézett rájuk.

- Ugyan, mit képzeltek ti?! Bangamáli a legkedvesebb és a legtehetségesebb vasorrú bába, akit ismerek. Csak azon szomorkodott néhanapján, hogy rajta kívül senkit nem érdekel a hobbija. De ez a gond is megoldódott! A két kicsi egészen el volt bűvölve a mézeskalács sütés tudományától, Bangamáli pedig tőlük. Jancsi és Juliska berendezkedtek nála. Felszedtek jó néhány kilót, és hamarosan mívesebb mézeskalács figurákat készítettek, mint maga a tanítómester.

Dóri megrázta a fejét.

- Milda! Nekem ez a történet ismerős, csak másképpen... Úgy hallottam, a vasorrú azért hizlalta fel a gyerekeket, hogy megegye őket!

Milda legyintett.

- Ugyan! Micsoda badarság! Senki nem evett meg senkit. Legfeljebb az illatos mézeskalácsot! El sem tudjátok képzelni, hogy milyen kiváló cukrászmester lett Jancsiból és Juliskából! Olyan finom süteményt azóta se ettem. A két árva imádta Bangamálit. Nem is csoda! Az öreg boszorka minden kívánságukat leste!

Lilla mosolygott.

- Meglepő történet... - Mondd, mi lett velük később?

- Patinás mézeskalács üzletet nyitottak a Fekete Erdő melletti kis faluban.

Milda felnevetett.

- A gonosz mostohájukat meg haláláig emésztette a sárga irigység!