Mesemalom

Későn indultak el, éjfél után, amikor a tízemeletes házak minden ablakában kialudt a fény, és az utcai lámpák irigykedve pislogtak a holdra. Kikukucskáltak a legfelső szint lépcsőházi ablakán, és a sötétben óvatosan osontak le a földszintre. Ismertek minden lépcsőfordulót. Tudták, melyik gombot kell megnyomni, hogy kijussanak az ajtón, és mi a titkos kód, amivel még virradat előtt visszaosonhatnak. Szerencsére úgy szerelték fel a beléptetőt, hogy még az inci-finci blokkmanók is elérjék.
A játszótéren találkoztak ma is. Mind a tizenhárom manó, akik a napot szépen rendre végigaludták titkos blokkházi rejtekükön, hogy azután éjjel rendet tegyenek a lakótelepen. Tegnap olajoztak meg minden nyikorgó játékot, így aztán ma, a teliholdas mulatságban nesztelenül lendült a hinta, hangtalanul járt fel-alá a libikóka.
- Mondhatom, lesz dolgunk éppen elég! - dohogott Dömös. - A főtéren ma tartották a nyárbúcsúztatót. Persze, a szétdurrant lufikat senki se szedte össze!
- Ugyan, Dömös! - nevetett Csutora. - Én csak egyetlen szétdurrant piros lufit látok. Igaz, most is letaposták kicsit a füvet. Legjobb lesz, ha elrendezem a fűfésűvel.
Azzal Csutora lekapta hátáról tulipános hátizsákját, piros csizmája mellé tette, és előhalászta belőle a fűfésűt. Fehér ingujját feltűrte, és nekiindult, hogy körbeboronálja a játszóteret. Zöld nadrágja óriási zsebébe szedegette össze az apró szemetet. A fűfésű váratlanul megakadt. Egy vékony bőrszíj szorult a fogak közé.
- Nézd, Dömös! Találtam valamit!

Dömös még mindig morgós kedvében volt. Komor tekintettel szemrevételezte a talált tárgyat.

- Ez egy nyakörv! - állapította meg. - Nézd! Valamit írtak is rá. Khm... nincs itt a szemüvegem. El tudnád olvasni?
- No, persze, lustaság manója! Nincs itt szemüveged, ugye?! - kacagott Csutora, miközben a fűfésűt a hátizsákjába rejtette, majd ismét kezébe vette a nyakörvet. - Mindenki tudja, hogy rest voltál megtanulni az emberek nyelvén! Elolvasom, várj... Blokk Blöki, ez áll rajta... Szép név!
Csutora szeplős, pisze orrát birizgálta, és gondterhelten nézett Dömösre.
- Már csak azt kellene tudni, hogy hova lett ebből a nyakörvből a kutya!
Ebben a pillanatban halk nyüszítés hangzott fel a játszóteret körbekerítő sövény alól. A két manó ijedten hasra vetődött. Csutora eszmélt először. Előkapta hátizsákjából a manópislogót, és bevilágított a bokor alá. A gyökerek mellett egy kiskutya nyüszített. Fülétől a farka végéig fehér volt, csak a jobb szeme körül feketéllett szabálytalan folt. A kutyus dermedten figyelte a bojtos sipkás, göndörfürtös, ismeretlen szerzeteket.
- No, gyere ide kutyus! Nem bántunk - szólongatta Dömös, ám a kutya meg sem moccant.
- A szép szónál most többre lesz szükség! - magyarázta Csutora, és beletúrt a hátizsákjába. - A nem jója! Ebből mintha kevés volna! - rikkantott, és barna szeme huncutul csillogott. - Na, azért akad még itt egy kis manómanna.

Csutora bedobott egy rózsaszínű karikát a bokor alá. A kutyus megszagolta, ám érintetlenül hagyta.
- Milyen ízű mannát dobtál neki?
- Azt hiszem, epreset!
Dömös a fejét csóválta.
- A kutyák tudtommal nem kedvelik az epret. Kipróbálom sonkással! - mondta.
Most ő kotort bele a zsákjába, és egy barna kockát hajított a kutya elé. A kutyus körbenyalta a pofiját, és félénken közelített a falathoz. Oldalra pislantott, majd hirtelen bekapta. Meg sem rágta, úgy falta fel. Dömös óvatosan közelebb kúszott, és vékony ujjaival megsimította a kiskutya fülét.
- Ne félj! Mi vagyunk a blokkmanók! Segítünk neked, hogy megtaláld a gazdádat.
Elé tette a nyakörvet.
- Ez a tied, ugye? A fűben találtam!
A kiskutya megelevenedett, és közelebb lépett. Orra boldogan szimatolta az ismerős tárgyat.
- Örülök, hogy megismerkedtünk, Blöki! - mondta vidáman Csutora, és úgy mosolygott, hogy piros szája majdnem hegyes manófüléig ért. - Gyere, visszaadom a nyakörvedet!
Dömöshöz fordult.
- Meg kell találnunk a gazdáját! Ha szerencsénk van, ő is itt lakik a lakótelepen - magyarázta, miközben óvatosan matatott a kutya nyaka körül.
Dömös lekapta a sipkáját, és a feje búbját vakargatta, mint mindig, amikor erősen gondolkodott.
- Megvan! - kiáltott fel, mire a kiskutya riadtan hátraugrott. Erre már Dömös is felnevetett.
- Jaj, ne félj már, te kis buta! Jó ötletem támadt! Megkeressük Jónást, a kóbormacskát. Ő minden állatot és gazdát ismer a lakótelepen. Ugye, Csutora?
- Így, ahogy mondod! - bólogatott Csutora. - De biztosan megsértődne, ha hallaná, kóbormacskának nevezed. Ő egy igazi, szabad macska. És nem is kóborol. Általában a zöldséges ládái között alszik, és a lakótelep apraja-nagyja élelmet hord neki. Arany élete van! Állítólag csak egy valamiben szenved hiányt. Langyos tejre vágyik.

Lehajolt, és megsimogatta Blöki fejét.
- A te gazdádat is biztosan ismeri. Akinek ilyen aranyos kutyája van, az csak jó ember lehet, olyan, aki biztosan Jónást is eteti.
Blöki már egyáltalán nem félt. Engedelmesen kutyagolt a manók közt, akik elindultak, hogy megkeressék Jónást. Elhaladtak az újságos és a kisközért mellett, elhagyták az orvosi rendelőt, és meg is érkeztek a zöldséges bódéhoz.
- Jónás! Itt vagy? - kiabált be Dömös a ládák közé.
- Mi-já-jért nem hagytok nyugton egerészni? - hangzott fel a kandúr panaszos nyávogása.
- Jónás! Miket beszélsz?! A lakótelepen nincsenek egerek! - háborodott fel Dömös.
- Jó, jó... Azért elképzelni még lehet - dohogott Jónás.

Mocorgás támadt. Jónás megjelent a répás ládánál. Cirmos bundája mellett jól festett a friss szállítmányról alálógó répalevél.

- Az igaz! Ne haragudj, hogy megzavartunk. Hidd el, nem tennénk ilyet, ha nem lenne rá nyomós okunk! - magyarázta Csutora.
A „nyomós ok", vagyis Blöki izgatottan a bódéhoz szaladt. Elszántan belenézett a cirmos zölden csillogó szemébe, és vészjóslóan morgott.
- Ti rám engedtek egy kutyát?!
- Ugyan már, Jónás! - nyugtatta a felborzolt szőrű kandúrt Csutora. - Ő csak egy kiskutya, aki elkóborolt. Te biztosan tudod, hogy ki a gazdája!

Jónás kiugrott a ládák közül. Párnás mancsa nesztelenül ért földet a hideg betonon. Magabiztosan körbesétálta az idegesen mocorgó Blökit.
- Nocsak, nocsak. Hát te lennél az a híres Blöki? Az egész lakótelep téged keres, kiskomám!
A bódé mellett álló akácfa törzsén lógó, kézzel írott hirdetésre mutatott.
„Elveszett a kiskutyám, Blokk Blöki. Fehér színű. Különös ismertetőjele: fekete folt a jobb szeme körül. Kérem, aki megtalálja, hozza vissza! A megtalálónak nem tudok magas jutalmat fizetni, de megígérem, hogy kap...."
A hirdetés alját valaki leszakította. A megmaradt papírfoszlányon mindössze ennyi virított: "ik". És a másik sarokban: „52".
- Hm... Ez különös... Vajon mit kap a megtaláló? És mit jelent az, hogy „ik"? És milyen ötvenkettő? Megvan! - kiáltott fel Dömös, és nagyot ugrott örömében. Biztosan 52 kiló manómanna a jutalom!!!
- Ugyan már, Dömös! Szerintem ez egy telefonszám része... - mosolygott Csutora.
- Vagy az 52-es számú ház - jegyezte meg Jónás kissé lekezelően.
- Ez lesz az! - örvendezett Dömös. - Jónás, te zseni vagy! Köszönjük! Indulás! Keressük meg az 52-es házszámot!

Elindultak. Blöki engedelmesen kutyagolt mellettük.
- Várjatok! - szólalt meg Jónás a hátuk mögött. - Tulajdonképpen nincs különösebb dolgom. Elkísérlek benneteket.
A manók boldogan bólogattak, és Blöki is barátságosan nézett a termetes macskára. Dömös jól ismerte a lakótelepet. A legrövidebb úton vezette a csapatot. Hamarosan megálltak egy égbenyúló, vörös ház előtt, melynek oldalára fekete számokkal festették fel az 52-es házszámot.
- Itt vagyunk! - suttogta Csutora. - Ez az a ház!
Csutora szomorúan nézett a többiekre.
- Nem tudom, hogy most mihez kezdjünk... Annyi ember lakik itt. Ráadásul haza kell térnünk, mielőtt az első napsugár a házak közé ér.
Ebben a pillanatban kinyílt a bejárati ajtó. Egy fehér kontyos néni lépett ki rajta. Görnyedt hátát kendő borította, kezében hosszú zsinór lógott.
- Gyerünk! Bújjunk el a bokor mögé! Nem láthatnak meg az emberek! - ijedezett Csutora, és Dömössel sebtében bebújtak a legközelebbi tuja mögé.

Dömös Blöki nyakörvébe kapaszkodott, és kétségbeesetten rángatta. Blöki kitépte magát a manó kezéből, és hangos ugatással a nénihez szaladt.

- Ez a kutya mindenkire rátámad! - suttogta lihegve Dömös. - Nem gondoltam volna, hogy ilyen veszedelmes. - Nézd! Jónás követi!

Dömös elképedve bámult.
- Hiszen nem bántja a nénit! Látod, hogy ugrál a szoknyája körül?!
- Igen! Nézd, a néni milyen boldog! Még Jónást is megsimogatja! Vajon mit suttog neki?

A néni Blöki nyakörvébe akasztotta a hosszú szíjat, és együtt léptek be a lépcsőházba. Jónás lompos macskafarkát diadalmasan a magasba tartva lépkedett a tujabokor felé.
- Ő az! - szólt Jónás. - Anna néni! Blöki gazdája.
- Hurrá! - örvendeztek a manók, és sapkájukat a magasba dobálták. - Sikerült!
- Blöki azt üzente, hogy köszöni, amit érte tettetek. És én is...
- Te is? - néztek egymásra értetlenül a manók. Te meg mit köszönsz?
- Tudjátok mi az az „ik? „Kap valamit, amire igazán vágyik, ezt írta Anna néni. Nektek köszönhetem a jutalmat! Mától fogva minden nap kapok langyos tejet.
Azzal a kandúr hálásan dorombolva körbejárta a két elképedt manót, és búcsúzóul farkát meglengetve elvonult a zöldséges bódé irányába.
- Ki gondolná, hogy mennyi izgalmas dolog történik ezen a lakótelepen... - suttogta Csutora.
- Csak az tudja, aki itt lakik. Na és persze mi, a blokkmanók! - bólogatott Dömös.