Mesemalom

Bóbita, a tündér igencsak jókedvű volt aznap. Táncversenyre hívta a keleti és a nyugati szél, és kifulladásig járták a koppantóst a tavaszi mezőn. Muzsika is volt, a hőscincér dirigálta csápjaival a taktust, a tücskök meg vidáman húzták a talpalávalót.

A nagy tekintélyű északi szél arra járt, és haragosan lefújta a vigasságot. De Bóbitának még azután is fülében zengett a zene. Ritmusra szökkent virágról virágra. Arca kipirult jókedvében.

Úgy döntött, körbenéz a baromfiudvarban. A tyúkok ügyet se vetettek a tündérlányra. Bóbiskoltak, vagy félrehajtott fejjel a fehérre meszelt falon napozó legyeket nézegették. Csak Turcsi, nagymama malaca volt éber. Féltette rózsaszín bőrét az erős fénytől. Megkereste a legiszamósabb pocsolyát, és vígan dögönyözte magát. Éppen a hátát hűtötte, amikor felpillantott a magasba, és észrevette Bóbitát.

A tündérlány leszállt az udvarba, és leült a nagy beton itatóvályú szélére.
- Szia, Bóbita! Eddig még sohasem láttalak repülni! Milyen csodálatos érzés lehet...
- Szervusz, Turcsi! - mosolygott Bóbita.
- Milyen vidám vagy ma. Mi újság?
- Remek táncmulatságban voltam, még most is nagyon jó kedvem van. A mai nap kivételesen gyönyörű. Tudod mit? Lenne kedved kipróbálni a repülést?
- Tényleg megtennéd értem? Az első szárnyas malac...- hüledezett. Micsoda megtiszteltetés...

Turcsi kisvártatva kimászott a pocsolyából. Bóbita felpattant, amikor a kismalac elkezdte lerázni magáról a sárcseppeket.
- Turcsi, a pilleruhám! - ripakodott rá. - Na, jó, ne szontyolodj el, nincs semmi baj! Megúsztam, nem lett sáros! Mondd, milyen színű szárnyat szeretnél?
- Szivárványszínűt! - vágta rá Turcsi. - Ugye, tudsz olyat varázsolni?

Bóbita elmosolyodott. Turcsi behunyta a szemét és orrát várakozóan a magasba tartotta. Hasa aljáról pettyenként pottyantak alá a sárcseppek. Bóbita megrázta hajfürtjeit, mutatóujjával a malacra mutatott, és csodák csodája, Turcsinak abban a szent minutumban gyönyörű, a szivárvány színeiben pompázó szárnya nőtt.

- Kinyithatod a szemed, de előbb ígérj meg valamit!
- Mindent, mindent, amit csak akarsz! - visított Turcsi.
- Te még soha nem repültél, én meg még soha nem repültem malacháton. Ha a hátadra veszel, csókot is kapsz...

Turcsi elpirult. Halvány rózsaszín bőrét elöntötte a pír.

- Még hogy egy malac repül? Még hogy egy tündér csókot ígér egy malacnak? Bóbita! Azt hiszem, én álmodom. Vagy napszúrást kaptam... Olyan erős ma a napfény.

Bóbita biztatóan mosolygott.

- Már megszáradtam! Gyere, ülj a hátamra!- mondta a kismalac.

Bóbita az udvarba behajló meggyfa ágáról szakított két nagy levelet, és a biztonság kedvéért letörölgette Turcsi hátát, mielőtt felpattant rá.
- Igen ám, de mibe kapaszkodjak? - morfondírozott.
- A fülembe, szép tündérlány! Indulhatunk?
- Indulhatunk, Turcsi! - vezényelt Bóbita és megragadta a kismalac porcogós fülét. - Aztán óvatosan a felszállással!

Turcsi hátranézett. Bóbita térde mögött megpillantotta a szárnyait. Olyan gyönyörűek voltak, hogy az ámulattól tátva maradt a szája.
- Gyerünk már! - nógatta Bóbita. - Csak fél óráig tart a varázslat. Indulj!
- Jó, jó! De hogy kell repülni?
- Szaladj fel a szemétkupac tetejére, közben emelgesd a szárnyad fel-le, fel-le egyre gyorsabban. A kupac tetejéről aztán usgyi! Nyomás a magas égbolt!

Gavallér, a kendermagos kakas összekukorékolta a baromfiudvart.
- Kukurikú! Siessetek! Ilyet még nem láttatok! Házi szárnyas lett a malacunkból! Mit fog szólni Aranka néni, ha ezt meglátja?!

A kacsák, a libák, a gyöngytyúkok mind összegyűltek a szemétdomb mellett. A tyúkok, Gavallér hites feleségei hangosan káráltak. Ilyen jelentős esemény évek óta nem történt a baromfiudvarban.

Klotild, a kék páva sértődötten bontotta ki pompás farktollait, de a szemkápráztató mutatvány most senkit sem érdekelt.

Turcsi és Bóbita illedelmesen meghajoltak a nézősereg előtt. A kismalac orrát összegyűrve koncentrált, és minden erejét összeszedve nekirohant a szemétkupacnak, miközben a szárnyát emelgette. A domb tetején becsukta a szemét, és próbált elrugaszkodni. Nem sikerült a felszállás. Turcsi szétvetett lábakkal szánkázott le a szemétdomb túloldalán. Lassan kinyitotta a szemét és felnézett Bóbitára, aki időközben a kismalac nyakába csúszott.

- Mondd, Bóbita! Sikerült?

Bóbita úgy kacagott, hogy a könnyei potyogtak, de a baromfiudvar lakói is éktelen lármával hahotáztak.

- Drága Turcsi! Úgy látom, még egy varázslatra lesz szükség, ha repülni akarunk. - súgta szeretettel Bóbita, és apró csókot lehelt a rózsaszín fül mögé. - Most! Most próbáld meg újra!
- Milyen könnyű vagyok! Biztosan azért van, mert még nem kaptam meg a délutáni moslékot! - kiáltotta önfeledten Turcsi, és szárnyaival a magasba emelkedett. - Ide nézzetek!

A csőrök az égre meredtek. A kerek szemek ámulattal nézték a kecsesen szárnyaló kismalacot, akinek hátán pilleruhás tündérlány csücsült. Még Klotild is elfeledkezett a saját szépségéről. Farktollai észrevétlenül összecsukódtak. Turcsi szárnyaival szivárványt varázsolt a bárányfelhők nyája közé. A napkorong jókedvében szikrázó koszorút font sugaraiból, és Bóbita kócos fejére illesztette.

- Milyen gyönyörű! - bökte ki Gavallér.

A tyúkok egyetértően bólogattak. Még a kárálás is abbamaradt. Néhány percre csend lett a baromfiudvarban.

- Turcsi, Turcsi! Hová kórincált el ez a malac?

Aranka néni a moslékos vödröt cipelve bosszankodott.
- Máskor szinte ledönt a lábamról etetésidőben, most meg sehol sincs!

Turcsi izgatottan szólt Bóbitához.
- Gyorsan! Le kell szállnunk! Kicsit rövidlátó szegény nagymama, de észre fogja venni, hogy eltűntem.

Bóbita megsimogatta a kismalac hátát.
- Jól van! Látod? Már úgyis zsugorodik a szárnyad. Olyan jó volt a repülés, hogy el is feledkeztem az időről. Lejárt a fél óra. Én nem mutatkozhatom Aranka néni előtt, egyedül kell hazarepülnöd. Siess! Ha nem igyekszel, eltűnik a szárnyad, mielőtt földet érnél. Szervusz Turcsi!

Azzal Bóbita búcsút intett Turcsinak, és köddé vált.

- Turcsi! Turcsikám! - kiáltozta egyre türelmetlenebbül Aranka néni.

Letette a vödröt, és elindult, hogy benézzen a tyúkólba. „Ettől a malactól még ez is kitelik" - gondolta.

Turcsi ebben a pillanatban landolt a moslékos vödörben. Nehézkesen felkászálódott. Feje tetején piros vödör díszelgett, a maradék moslék patakokban folyt végig a nyakán.

Aranka néni bosszúsága abban a minutumban elpárolgott, és kacagva szabadította meg disznaját a díszes fejfedőtől.

- Még egy ilyen szédült malacot! - kiáltotta nevetve, és szeretettel megpaskolta Turcsi oldalát.