Mesemalom

Bencúr, a szürke kisegér besurrant a kerítésen, és óvatosan körbekémlelt a vékony, fehér hótakaróval borított kertben. Szíve hevesen vert. Néhány pillanattal ezelőtt még fejvesztve menekült a behorpadt hasú, éhes kóbormacska elől. A fekete kandúr csak akkor hagyta abba az üldözést, amikor Bencúr eltűnt a kőfal egyik repedésében.
Hála az égnek, ma sem lesz belőlem macskaeledel, gondolta Bencúr megkönnyebbülten. A szívverése végre lelassult. Elindult, hogy körülnézzen. Otthonát, a vasútállomás váróját kereste, ahol, ha pár falat is, de valami eleség mindig akadt. Kövér morzsák, néha egy-egy teljes kiflivég. Kifli! Mekkora luxusnak számított az ilyen zsákmány! Egy egércsalád két álló napig falatozhatott belőle. Bencúr elszontyolodott. A testvérkéire gondolt.
A kertet gyéren világította meg az utcai lámpák halovány fénye. Lassan hozzászokott a félhomályhoz. Fekete gombszeme gyanakodva pásztázta a porhóval borított, ismeretlen terepet. Vajon hová csöppent? Akárhogy kutatott a szemével, sehol nem látta a várót, de még sínek sem kanyarogtak a közelben. Legjobb lesz, ha körülnéz, gondolta. Óvatosnak kell lennie, ki tudja, nincs-e itt az üldözője, vagy egy másik kóbormacska.
- Nahát! - szólalt meg mellette valaki. - Csak nem egy kisegérhez van szerencsém?
Bencúr riadtan nézett a hajlott hátú, sötétbundás állatra, akihez hasonlót még soha életében nem látott. Elképedve figyelte az élénk, fekete szemet, a csupasz, rózsaszín arcot, az előreugró piros ajkakat.
- Látom, alaposan megijesztettelek. Lehet, hogy te még nem láttál majmot?
A csimpánz két fürge ugrással felcsimpaszkodott egy vastag faágra, és onnan nézett alá.
- Az én nevem Oszkár. Itt dolgozom a cirkuszban, csak kivettem egy kis ... hm .. szabadságot így Karácsonyra. Téged hogy hívnak?
- Bencúr a nevem - cincogta a kisegér.
Oszkár bólogatott.
- Szép név! Hanem hogy kerül ide ilyen kései órán egy kisegér? Ráadásul Karácsonykor...
- Megkergetett egy macska, de az utolsó pillanatban sikerült elbújnom előle! - hadarta Bencúr és elkomorodott.

Mancsát a szeméhez emelte, hogy elrejtse a kigördülő könnycseppet. Oszkár egyetlen, kecses ugrással mellette termett. Hosszú, mellső lábának ujjaival a hideg betonra támaszkodott, és a kisegeret figyelte.

- Na! Mire ez a nagy szomorúság, pajtás? Örülnöd kellene, hogy megmenekültél a macskától!
- Annak örülök is - szipogott Bencúr. - Azért vagyok szomorú, mert nem tudom, merre találom a vasútállomást, ahol a testvérkéim élnek.
Bencúr szemét elöntötte a könny.
- Valamennyien kisebbek nálam, és mióta a mama nincs velünk, én gondoskodom róluk.

Oszkár megvakarta a feje búbját.
- Na, ne sírj már! Örülj neki, hogy van családod! A cirkuszban én vagyok az egyetlen majom. Jó sorom van ugyan, nem panaszkodom, de néha olyan egyedül érzem magam. Különösen így az ünnepek alatt...

Oszkár maga elé bámult. Két karja ernyedten lógott alá, fejét csüggedten ingatta jobbra-balra. Bencúr felkapaszkodott a csimpánz hosszú ujjaira, és onnan nézett fel a szomorúan csillogó diószemekbe.
- Nahát! Most te szomorkodsz! Hiszen örülnünk kellene! Itt a Karácsony este!

A csimpánz felpattant.
- Nincs ínyemre ez a hideg! Megfázom, ha álldogálunk. Igazad van! Mulassunk egyet! Ilyen izgalmas helyen még biztosan nem jártál!

Oszkár tenyerébe kapta a kisegeret, és szaladni kezdett. Megállt egy nagy téren, melynek egyik szegletében a hosszú fémkarok végén színes rajzokkal díszített, nagy dobozok ültek.
- Ide süss! Nem először csinálom ezt! - kacsintott. - Ki tudja... Hátha működik még!

Egy szürke szekrényhez futott. Kinyitotta, és elfordított benne egy fekete kart. Bencúr riadtan összekuporodott Oszkár félig nyitott markában, amikor a teret elöntötte a fény, ami a hosszú karokat díszítő, színes izzókból áradt.
- Ez most egyes egyedül a miénk! - lelkendezett Oszkár.
- De hát mi ez? Hol vagyunk?!
- Úgy hívják, hogy Vidámpark. Még nem is olyan régen ide jártak szórakozni a gyerekek. És sok felnőtt is. De bezárták. Azt mondják, soha többé nem nyitják ki.

Bencúr mellső mancsaival megmarkolta Oszkár keresztbe fordított hüvelykujját, és riadtan pislogott.
- És hogy fogunk itt mulatni? - kérdezte megszeppenten.
- Te csak figyelj!

Szabad kezével újra megragadta a kart, és fordított egyet rajta. A szerkezet nyikorogva megrándult. A nagy, színes dobozok, és bennük a barna, műanyag székek lassan körbefordultak. Oszkár nekiiramodott, és egyetlen ugrással benntermett az egyik piros dobozban.
- Körhintázzunk egyet! - suttogta huncut mosollyal Bencúr fülébe. - Modern körhinta, gyorsan fordul körbe-körbe.

Bencúr ámulva nézte, ahogy a gépezet gyorsuló mozgásában a színek összefolynak, és körbe-körbe keringenek, akár egy szivárványkígyó. Felpillantott. Oszkár széles mosollyal nézett maga elé, nagy fogai úgy fehérlettek, mint odalenn a hó.
- Oszkár! - nyögött Bencúr. - Oszkár! Az én gyomrom ezt nem bírja!
- Mindjárt vége a menetnek, nyugi!

A szerkezet lelassult. Még egy félkört írt le, és nyikorogva meg is állt. Oszkár kikászálódott a kocsiból, és tántorogva elindult.
- Úgy mész, mint azok az utasok, akik túl sok sört isznak a váróterem restijében. Ők is így dülöngélnek...- nevetgélt Bencúr.
- Elszédültem... - csóválta a fejét Oszkár. - De már jobb! Folytassuk a mókát! Menjünk a következő, kedvenc játékomhoz!

Egy betonlépcsőn másztak fel a bonyolultan összeácsolt faszerkezet tövébe. A korlát mögött keskeny sínpár futott, rajta tűzokádó sárkányfejekkel díszített, sárga kocsik várakoztak.
- Ez hasonlít a vonatokhoz! - kiáltotta Bencúr.

Oszkár most is egy szürke dobozhoz ment. Kicsit matatott benne, mire a kocsik összerázkódtak.
- Tadam! - rikkantotta. - Indul a hullámvasút! Kicsi egér, kapaszkodj, ahogy csak bírsz!
Oszkár beugrott az egyik kocsiba. Szabad kezével megmarkolta a padlóból kinyúló fémkart. A sorba rendezett ülések megrázkódtak, és a vonat zakatolva elindult az emelkedő irányába. Oszkár kiabálni kezdett.
- Most kapaszkodj nagyon, és figyelj!

A kocsik elérték az emelkedő csúcsát, és lefelé zúdultak a meredek lejtőn.
- Ááá...! Lezuhanunk! - visított Bencúr.
Oszkár teli szájjal kacagott.
- Az kizárt! Ez csak egy hullámvasút! Hegyre fel, völgybe le! A legjobb móka!

Bencúr remegett. Attól félt, hogy kicsúszik Oszkár ujjainak laza rácsán keresztül.
- Oszkár! Csinálj valamit! - nyöszörgött.
- Tekerd a farkincádat a kisujjam köré, és kapaszkodj erősen. Nyugi! Nem lesz semmi baj!

Bencúr farka erős kötélnek bizonyult. Már nem félt, örült, hogy jól kilát Oszkár ujjai között. A következő hullámvölgynél már együtt kiabáltak.
- Váááá! Juhé!
A kocsik ütemes zakatolása lelassult, a vonat nagyot zökkent és lassan megállt.
- Ez jó móka volt! - kiáltotta a kisegér. - Nagyon tetszett. Kipróbálunk még valamit?
Oszkár talányos arccal bólogatott.
- Most jön a legjobb! - suttogta. - Itt aztán lesz móka! Gyere! Vár az elvarázsolt kastély!

Oszkár egy toronyhoz vitte Bencúrt. Mögötte homokszínű épület állt.
- Milyen gyönyörű palota! - ámuldozott Bencúr. - Még sohasem láttam ehhez foghatót. Az állomásépület is mutatós, az igaz, de ennek a nyomába sem ér. Így képzeltem azokat a kastélyokat, amiről valaha a mamám mesélt. Királyok és királynők laktak benne. Ott még az egerek is kuglófot kaptak uzsonnára.
- Ne álmodozz! - harsogta Oszkár. - Inkább nézzünk körül odabenn!

Elfordított egy kapcsolót a torony falára szerelt dobozban. Odabenn egyszeriben fény gyúlt. Oszkár néhány szökkenéssel a kastély épületében termett. A kisegér hitetlenkedve nézett körül.
- Azt hittem, egy ilyen kastély sokkal pompásabban van berendezve!
- Ez elvarázsolt kastély! Foglalj helyet! - mutatott egy fekete fotelre Oszkár. Mancsát az ülőalkalmatosságra helyezte, tenyerét szétnyitotta, hogy Bencúr kimásszon. - Bátran! Próbáld ki! Én is melléd ülök.

Ahogy Oszkár letelepedett Bencúr mellé, a fotel megmozdult. Mint egy zabolátlan ló, úgy próbálta levetni magáról a hívatlan vendégeket. Bencúr ide-oda csúszott az ülés hideg bőrhuzatán.
- Mit szólsz? - nevetett Oszkár. - Gyere, menjünk tovább! Jobb lesz, ha viszlek. Látod itt ezt a lépcsőt? Van olyan foka, amire ha rálépsz, hirtelen lesüllyed alattad. Mint ez itt. Áááá! Érzed?
Oszkár végigugrált a lépcsőkön, és egy tükörteremben termett.
- Nézd, milyen kövér kisegér lettél! - hahotázott, ahogy tenyerét előrenyújtva egy domború üveg elé tolta Bencúrt. Most meg sovány! Mekkora a fejed! - kiabált, ahogy sorra végigjárták a tükröket.

Bencúr együtt mulatott a csimpánzzal. Soha nem látott még ehhez fogható, mókás látványt.
- Auu! Mi ez a szélvihar? - kérdezte ijedten. - Alulról támad!
- Ezzel a szerkezettel fújták a magasba a lányok szoknyáját! - nevetett Oszkár. - Lassan vége a mókának, már csak ezen a mozgólépcsőn kell lemenni. Látod? Ide-oda rángat. Ne félj, ez kellemes, kapaszkodni se nagyon kell.
- Tényleg! - kiáltott Bencúr. - Nagyon jó! Nézd! Milyen hatalmas, forgó henger van ott! Látod?

Oszkár óvatosan betette a kisegeret a szerkezetbe, amely egyhangúan duruzsolva járt körbe-körbe.
- Úgy hívják, hordó. Jaj, mit csinálsz? Ne felfelé fuss, nem hörcsögfuttató ez, kispajtás! Szaladj át a túloldalra!
Bencúr nagy nehezen keresztülmászott a hordón, és kiugrott. A feje kóválygott.
- Jaj, mennyit kellett szaladnom, hogy kijussak! Huhh... hah... Várj, hadd fújjam ki magam!

Oszkár leült Bencúr mellé.
- Nekem lassan vissza kell mennem a cirkuszba. Hajnalban körbejárják a ketreceket, s ha észreveszik, hogy eltűntem, baj lesz.

Bencúr kétségbeesetten nézett rá.
- S mi lesz velem? Engem itt hagysz? Én legyek az elhagyott Vidámpark egyetlen lakója? Nem szeretném... Hiányoznak a testvérkéim...

Oszkár felugrott, és megperdült a tengelye körül.
- Várj, kisegér! Van még egy kis időm. Tudom már, mit kell tennünk!

Bencúr kérdőn nézett rá, de Oszkár nem szólt semmit. Csak kezébe kapta az egeret, és elindult a hátsó kerítés irányába.
- Ez az! Itt vagyunk! - mutatott a magasba.

Bencúr semmit nem látott. Oszkár most is egy szürke szekrényhez ment. Kinyitotta az ajtaját, és elfordította a kart. Bencúr fölött megjelent egy óriási, kivilágított kerék, ami lassan, nagyon lassan forgott körbe. Oszkár beugrott a kerékhez erősített, legalsó kocsiba.
- Ez az óriáskerék! - szólt szelíd mosollyal. - Figyelj! A tetejéről az egész várost láthatod!

Bencúr ámulva nézte a hagymakupolákat, a közeli gyógyfürdőből felszálló vízpárát, a széles utakat, a házak kivilágított ablakait, miközben az óriáskerék lassan, hangtalanul forgott körbe a sötét ég alatt.
- Nézd! Nézd, Oszkár! Látom a vasútállomást! Ott! Ott élnek a testvérkéim!

Oszkárra magasba emelt orrára rászállt egy kövér hópihe. A fényeket nézte. Vagy talán egy meghatározhatatlan pontot a városon is túl. Az óriáskerék lassan egészen körbefordult, és Oszkár óvatosan kiszállt a szerkezetből.

- Most már tudom, hogy jutok haza - nevetett Bencúr. - Hálás vagyok neked, Oszkár! Tőled kaptam a legeslegszebb karácsonyi ajándékot. Mindent köszönök, barátom! Ég veled!

Oszkár letette mancsát a hóba, hogy Bencúr kimászhasson. Búcsút intett a kisegérnek. Bencúr a hátsó kerítéshez futott.

Oszkár a kapcsolódobozhoz ment és elfordította a kart. Az óriáskeréken kialudtak a fények. Még sokáig nézte a kisegér apró lábnyomait, melyek lassan eltűntek a sűrűn alászálló, kövér hópelyhek alatt.

- Boldog Karácsonyt, kisegér! - suttogta Oszkár, és elindult a cirkusz irányába. - Nekem sem volt még ennél szebb Karácsonyom!