Mesemalom

Furunk magabiztosan vezette keresztül a kis csapatot a rusafa erdőn. A Kalandriai-szoros irányába a nyugati ösvényen kellett haladniuk. Furunk megkérte barátját, a góliátmadarat, hogy a biztonság kedvéért újból repüljön ki a szántóföldek fölé, és nézze meg, nem tértek-e vissza az őrök. Góliát gyorsan megjárta az utat.
Furunk izgatottan hadarta el a híreket a többieknek.
- Nincsenek őrök! Góliát elrepült egészen a Kalandriai-szorosig, de csak egyetlen katonát látott, az is a hátán fekve hortyogott egy árokparton. Mintha felöntött volna a garatra. Nem is értem... Úgy tudtam, Logíriában a katonáknak tilos az italozás.
- Használjuk ki az alkalmat, én azt mondom! Ha szerencsénk van, észrevétlenül eljutunk a határig. Gyerünk! - lelkesedett Rukk.
Trakknak azonban más volt a véleménye. Veszélyesnek tartotta, hogy fényes nappal vágjanak neki a szántóföldnek. Azt javasolta, hogy az indulással várják meg a szürkületet. Ebben maradtak. Befészkelték magukat az illatos avarba, és szundítottak egyet a bogyókból összeállított ebéd után. Mikor felébredtek, a nap szelíd sugarai már oldalról kukucskáltak be az erdőbe. Ideje volt útra kelni.
A három kis manó szíve hevesen dobogott, amikor a rusafaerdőt a hátuk mögött hagyva kiléptek a szabad terepre.
Igaza volt a góliátmadárnak. Egy őrszem sem keresztezte útjukat. Nekivágtak a buckás tarlónak. Ez a terep rettenetes kihívást jelentett a manók érzékeny lábának, különösen egy sejemanónak. De egyikük sem panaszkodott, összeharapott ajakkal meneteltek a csillagos égbolt alatt. Egyedül voltak a rusafa erdőséget és a Kalandriai-szorost elválasztó földeken. Ők legalábbis azt gondolták.
A félhold csodálkozva nézett le a poros szántóföldön botorkáló emberalakra. A férfi köpönyegét fázósan magára húzva, gondolataiba mélyedve járt az éjszakában. Zsebében egy üveget szorongatott, amit egy nappal ezelőtt egy szépséges boszorkány csúsztatott a tenyerébe. Úgy ment, mint az alvajárók. Nem ült le, nem evett, semmit nem pihent.
Szemei előtt Gorgosz márványarca lebegett. Tudta, a kígyóhajú boszorkány hatalmassá teszi őt. Kezében a csodaszer, és nem csak Fréza, de egész Kalandria, mi több, a Terdon bolygó is a lába előtt fog heverni. S akkor visszatér a Nadályra, hogy kezet csókoljon a bolygó királynőjének...
Így álmodozott Arszin, miközben ujjainak izzadtságcseppjei sikamlóssá tették a zsebében lapuló fiolát.
Akkor tört rá a fáradtság, amikor megpillantotta a Kalandriai-szoros hófehér szikláit. Csodálkozott, hogyan jutott el ilyen gyorsan idáig. Leroskadt egy hatalmas szikla mellé, és elheveredett a zöld fűben. Köpönyegét magára húzta, de egyetlen pillanatra sem engedte el az üvegcsét. Mielőtt elaludt, átsuhant fejében egy bosszantó gondolat. Vajon hogy lehetséges az, hogy az úton egyetlen őrrel sem találkozott?
„Nem érdemelnek meg engem..." - motyogta magában, mielőtt magával ragadta a pihentető álom.

Trakk, Rukk és Furunk éjfélre érték el a Kalandriai-szorost.
- Üljünk le!- kérlelte őket Furunk. - Nem bírom tovább!
Furunk lába alaposan megdagadt.
- De már csak néhány óra, és átjutunk a szoros túloldalára! Nem adhatod fel éppen most! - nyöszörgött Rukk.
De Furunk fejét ingatva jelezte, hogy képtelen továbbmenni.
- Ti csak menjetek tovább! - mondta suttogva. - Néhány órát pihennem kell! A sejemanók lába gyorsan gyógyul. Hamarosan utánatok megyek!
Furunk szomorúan hordozta végig fáradt tekintetét a két tippantón.
Trakk leült, és elkezdett kipakolni az elemózsiás táskából. Úgy tett, mint aki csak a vacsora dolgára koncentrál, de a vizes palack kicsúszott a kezéből. Idegesen ripakodott rá Furunkra.
- Ne is álmodozz róla, hogy lerázhatsz minket! Adorit ránk bízott téged! Egy tippantó mindig megtartja az adott szavát! Pihenj egy kicsit! Majd pirkadatkor lépjük át a határt... - tette hozzá elcsendesülve.
Rukk is leült. Szótlanul láttak neki a vacsorának. A szoros zöld füve hívogatóan csillogott. Hamarosan három fáradt manó szuszogott a sziklák között.