Mesemalom

A tavacska lakóinak délutáni nyugalmát alaposan megzavarta a két veszekedő sirály, akiknek fejét ugyanolyan szerecsenbarna tollak fedték. Mintha csokoládészószba mártóztak volna. A cankók felháborodottan néztek össze. A csérek már megelégelték a dolgot, és suhogó szárnycsapásokkal elindultak a szomszédos tóhoz. Így nem lehet halászni, rikoltották sértődötten. Mit képzelnek ezek a dankasirályok?

Krié, krié, visszhangozta a nádas. Vagy inkább kié, kié. Hiszen Atanáz és Edgár azon rúgták össze a port, hogy vajon melyikük tetszik Hankának, a csapat legszebb leányának, akinek éjfekete szeme és szépen ívelt begye elkápráztatta a fiatal hímeket.

A veszekedés egyszerre csak abbamaradt. A két sirály az égboltra bámult. Karcsú nyakukat hátravetették, fehéren gyűrűzött szemük kíváncsian pislogott a magasba. Izgalomtól megemelkedett szárnyuk úgy keretezte hasuk fehér tollát, mint egy hamvasszürke szív.

- Odanézz, Edgár! Látod, milyen hatalmas madár? Soha nem láttam még hozzá foghatót!

Atanáz és Edgár tekintete sokatmondóan összevillant. Egyszerre húztak fel a magasba. Szárnytollaikat a szellőkre bízták, és szinte úsztak a tavaszi égbolton a nagy madár felé. Atanáz szívverése felgyorsult, amikor az óriás mellé ért, aki nagyobb volt, mint a gólyák, sőt, nagyobb, mint a kiterjesztett szárnyú, vijjogó sas. Igaz, azt még soha nem látta ilyen közelről. Szerencsére.

Nagy nehezen összeszedte a bátorságát, és megszólította.

- Mondd csak, ki vagy te? Fehér a hasad, szürke a szárnyad, akárcsak nekünk, dankasirályoknak. Még a fejed búbja is barna. Talán valami távoli rokont tisztelhetünk benned?

A kis repülő nagyon megörült a két sirálynak. Régóta repült már, hosszú évek óta, de még soha, egyetlen madár sem állt szóba vele. Pedig mennyire csodálta őket! Elég a két szárnyuk, és huss, ideröppennek, odaröppennek, nem kell őket vontatva felhúzni a levegőbe, sőt, benzin sem kell nekik, csak néhány finom magocska.

- Vitorlázó repülő vagyok! - mutatkozott be. - Nem hinném, hogy rokonok vagyunk. Én sajnos, nem vagyok madár.

Edgár és Atanáz eltátotta vöröses csőrét.

- Nem vagy madár?! Pedig úgy nézel ki! Csak nagyobb vagy, mint mi! - bökte ki Atanáz. - Ó, bárcsak a mi tollunk is olyan szépen csillogna, mint a tied!

A siklórepülő elmosolyodott, legalábbis az orrára festett fekete csík felfelé görbült.

- Komolyan mondjátok?
- Még szép! Nézz csak le! A tavon minden madár téged csodál. Na meg minket, hogy ilyen bátrak vagyunk, és iderepültünk hozzád. Nézd, hogy irigykednek a cankók, a csérek, meg a récék!
- Repülünk együtt? - lelkesedett a kis repülő.

A sirályoknak nem kellett kétszer mondani. Kecsesen, merev szárnnyal suhantak, ahogy a gép vitorlázott. Együtt repültek át a tavat szegélyező, szelíd hegyvonulat felett, ahol a virágba borult fák lombjai úgy borították be a hegyoldalt, mint egy színes foltokból varrt takaró.

Edgár észrevette, hogy a kis gép egyre alacsonyabbra száll, veszélyesen közelít a földhöz.

- Mit csinálsz?! Ha ilyen alacsonyan repülsz, még nekiütközöl valaminek!
- Ne félts engem! Hamarosan leszállok. Ugye, odalenn is velem maradtok? Annyi kérdésem van!

Edgárnak eszébe jutott Hanka, és hevesen megrázta a fejét.

- Nagyon kedves vagy, de nem maradhatunk. Találkozzunk holnap, amikor a tó felett repülsz!

Azzal a sirályok megsuhogtatták a szárnyukat, és belekapaszkodtak a hazafelé tartó légáramlatba. Atanáz visszanézett. Látta, ahogy a kis repülő gyors iramban szalad a füvön, egyre lassul, és végül megáll.

- Akkor holnap! - kiáltotta. - Várunk!

Másnap Hanka bemutatta új barátnőjét, Fiónát. Végleg megszűnt a veszekedés Atanáz és Edgár közt, Fióna azonnal megnyerte Atanáz szívét. Egész nap négyesben repültek, játszadoztak a tó felett. Teljesen megfeledkeztek a vitorlázó repülőgépről. Igaz, a kis gép sem aznap, sem másnap, sőt, harmadnap sem repült át a tó felett.

A fiataloknak hamarosan fontos teendőjük akadt. Fészket raktak. A sárga pettyes tojásokból három hét múlva előbújtak a fiókák. Nem telt bele öt hét, és már ők is ugyanolyan magabiztosan szelték a levegőt, mint a büszke szülők.

A nyár gyorsan elszállt. A tóról nagy csapatokban húztak fel a dankasirályok, és kelet felé vették az irányt. Elrepültek, hogy a következő tavaszon újra visszatérjenek a fészkükbe. Edgár és Atanáz családja is megjárta a hosszú utat.

Március volt, amikor újra leszálltak a kis tó mellett. Edgár és Atanáz nyugtalanul forgatta körbe a fejét. Valami különös dolog történt. A víz nem fodrozódott, tükrét jégpáncél borította. A part mentén kétségbeesett költöző madarak keresgélték fészkeiket. Mindent fehér hó borított.

A tó közelében egyetlen etető állt, ahol ádáz küzdelem folyt a maradék kenyérdarabokért. Edgár és Atanáz lemaradt az utolsó falatokról, a szemfüles csérek megelőzték őket.

- Félek, nem találjuk meg a fészkeket. Keressünk máshol szállást!- szólt Edgár. - Támad az északi szél. Érzem, veszélyesen hideg napok jönnek. Ki tudja, talán elsiettük a hazautazást...

Atanáz bólintott.

- Ti maradjatok itt - szólt a többieknek -, figyeljetek, hátha hoznak eleséget! Mi elmegyünk és körülnézünk a környéken. Biztonságos helyre lesz szükségünk.

Azzal a két sirály a magasba emelkedett. Átrepültek a most hófehéren szikrázó hegygerincen. A túloldalon Edgár észrevett egy drótkerítéssel körbezárt területet. Kíváncsian közelebb repült. A telepen itt-ott színes holmik villantak ki a hó alól. Edgárnak feltűnt egy hosszúkás test, magasba nyújtott fej, mereven kiterjesztett szárnyak... Nahát, épp, mint egy távoli rokon, gondolta magában, és eszébe jutott a vitorlázó repülőgép. Hiszen ez ő!

Atanáz Edgárra pillantott. Jól ismerték egymás gondolatait. A vitorlázó repülőgép szárnyára röppentek, és hártyás lábukkal lerugdosták a havat.

A repülőgép félálomban szendergett, amikor Edgár gyenge csőrével megkopogtatta a hideg szárnyat.

- Mondd csak, miért nem repültél felénk azóta?

A siklórepülő azt hitte, csak álmodik. Hosszú ideje nem akadt látogatója.
- Az volt az utolsó repülésem akkor és ott veletek... A következő átvizsgáláskor azt mondták, nem vagyok már elég biztonságos, és kivontak a forgalomból. Egy teherautóval húztak ide... De most hagyjuk az én unalmas mesémet! Boldoggá tesz, hogy megkerestetek! Meséljetek! Mi történt veletek?
- Sok dolgunk volt. Családalapítás, költözködés... Most meg itt ez a nagy hó, ami belepte a fészkeinket. Ha nem találunk élelmet, a csapat éhen fog veszni... - mondta Atanáz lehajtott fejjel. Feje búbján már csak halvány folt emlékeztetett a régi, csokoládébarna kucsmára.
- Ez nagyon szomorú... - mormolta a repülő. Hirtelen felélénkült. - Tudjátok mit? Valamelyik éjjel itt járt egy marcona férfi, és egy éles szerszámmal felfeszítette a pilótafülke ajtaját. Akkor fájt, de talán... talán éppen ez segít most! A résen keresztül be tudtok repülni. Gyerünk, nézzetek körül! Jó puha az ülés, és sokkal melegebb van. A pilótám szerette a kétszersültet, nem lepődnék meg, ha találnánk benn egy-két csomaggal.

A sirályok beröppentek az ajtórésen. Minden úgy volt, ahogy a repülő mondta. A pilótafülkén kívül rekedt az északi szél, az ülésen kényelmes ülés esett, és egy csomag bontott kétszersült hevert a padlón.

- Ez tényleg nagyon jó hely! De nem hagyhatjuk cserben a többieket! Mennünk kell! - mondta Edgár.

A repülőgép felragyogott. Úgy tetszett, a szárnya éppen olyan gyönyörűen ragyog, mint valaha fenn, a nap közelében.

- Hozzátok el az egész családot, van itt hely mindenkinek!

Így történt, hogy a fagyos, márciusi éjszakákon tucatnyi dankasirály aludta békés álmát a pilótafülkében. Valamennyien átvészelték a nagy hideget. Legalábbis így mesélik Edgár és Atanáz unokái, akiknek első útja minden tavasszal a telepre vezet, hogy kiterjesztett szárnyukkal körbevitorlázzanak egy ütött-kopott vitorlázó-repülőgépet, akinek a szárnyai azóta letörtek, de az orrára festett fekete csík most is felfelé görbül.