Mesemalom

Adorit dühösen nézte az égbe nyúló, hatalmas várfalat. Mintha valaki gúnyt űzne belőle. Hosszú utat tett meg, hogy eljusson idáig. Hiábavaló erőfeszítésnek tűnt. Áthatolhatatlan kőfal állta útját.
Felnézett a várfal melletti rusafára, amely olyan nagyra nőtt, hogy lombkoronájának csúcsa rejtve maradt az emberi tekintet elöl. „Hátha fentről látok valamit" - gondolta Adorit. Felcsimpaszkodott a fa törzsére, és lendületesen mászott felfelé.
Már egészen magasra jutott, amikor - a tovább vezető utat keresve - széthúzta a levelekkel sűrűn benőtt ágakat, és meglátta az üresen tátongó madárfészket. A tányér alakú, óriási fészek apró gallyakból, sárból, és mohából készült. Egy pajkos szellő a kékesen csillogó madártollakkal és a finom tollpihékkel játszott. Olyan nagy és erős volt a fészek, hogy Adorit nyugodtan beülhetett volna a közepébe.
A királyfi zsákutcába került. Nem talált több fogódzót. Úgy döntött, megpihen. Végignyúlt a legvastagabb ágon. Kezét a tarkója alá tette, szemét lehunyta.
Amikor meghallotta a hatalmas szárnyak suhogását, maga sem tudta, hogy álmodik, vagy ébren van.
A góliátmadár nem vette észre az idegent. Az egész napos vadászat után fáradtan rogyott le a fészkére. Csőrével megigazgatta a gallyacskákat, majd fejét bedugta a szárnya alá. Lassan újra a magasban vitorlázott, de ehhez a repüléshez már az álom adott szárnyakat. Éppen egy rét felett repült el, ahol Furunk vidáman integetett, és kézen fogva sétálgattak a pockok, amikor valaki rávetette magát.
A góliátmadár rikácsolva küzdött az erős kezekkel, melyek szoros bilincsként szorították körbe a nyakát. Még csípni sem tudott horgas csőrével.
Adorit attól tartott, hogy az ereje elhagyja, és a hatalmas madár egyszer csak lerázza magáról.
- Ne félj tőlem, kérlek, ne félj! - lihegte. - Furunk barátja vagyok, Adorit. Szükségem van a segítségedre!
Góliát egy pillanatra abbahagyta a vergődést. Adorit is kiengedte a szorítást. Kezeit óvatosan leengedte, és nagyon lassan visszamászott a fészek melletti ágra.
A góliátmadár szembefordult vele. Megrázta magát, és sértődötten rendezgette megtépázott tollait.
- Ha Furunk barátja vagy, miért támadtál rám?
- Nem is tudom... Féltem, hogy azonnal lelöksz a fáról, amint észreveszel. Ha jól tudom, ti góliátok nem kedvelitek a hívatlan látogatókat a fészek körül.
A góliátmadár félelmetes látványt nyújtott szemtől szemben. Hatalmas, eleven szemei fenyegetően villantak. Karmos lábai úgy fogták körbe az ágat, mint az acélbéklyó. A madár kék tollazata fejedelmi eleganciával pompázott.
- Jól mondod! - válaszolt. - Ha időben észreveszlek, azonnal eltávolítalak a fészkem közeléből, szemtelen idegen. Mondd, ki vagy te? Honnan ismered jótevőmet, Furunkot?
Adorit elmesélte, hogy Kalandriából érkezett, és Arszin börtönét keresi. Elmondta, hogyan találkozott az erdőben Furunkkal, és hogyan lettek jó barátok.
A góliátmadár figyelmesen hallgatta Adoritot. Tudta, hogy a királyfi igazat mond, mert bátran állta metsző, rezzenéstelen tekintetét.
- Mondd, mit akarsz tőlem? - kérdezte Góliát.
Adorit szemében kétségbeesés tükröződött.
- Kérlek, segíts átjutni a falon!
A madár izgatottan vetette hátra a fejét.
- Nem szívesen teszem! Arszin katonái hosszú lasszókkal strázsálnak, Perdöm ellenem kiadott elfogatóparancsa még mindig érvényben van.
- Igen, de Furunknak azt mondtad, hogy mindenhonnan eltűntek az őrök!
- Valóban így van. Soha nem látott fegyelmezetlenség jellemzi az országot. A király nincs a palotában, senki nem tudja, merre jár. A katonák kihasználják az alkalmat. Csapra vernek minden hordó bort. A részeg őrök kupacokban horkolnak a kapualjakban... Nem bánom, bátor királyfi! Megteszem, amit kérsz! A főkapun keresztül szemernyi esélyed sem lenne. Legyen! Átrepülök veled a falon.
Adorit hálálkodni akart, de a góliátmadár beléfojtotta a szót.
- Most pihennünk kell, nincs idő a fecsegésre. Aludjunk néhány órát! Hamarosan indulunk.
Azzal kényelmesen elhelyezkedett a fészekben, és álomra hajtotta büszke fejét. Adorit éberen őrizte az álmát.