Mesemalom

Aliz néni muskátlija egész télen összeaszottan gunnyasztott a pince sötétjében. Most újra az üveges verandán állt a fületlen, piros lábosban. Gyökere megeredt a porhanyós földben, egyre-másra bomlottak élénkzöld levelei, nyitott virágernyője ágain apró bimbók feslettek.
A faluszéli ház udvara felett éhes sólyom vadászott. Észrevette az eresz alatt üldögélő fehér dolmányos fecskét. A kismadár cikázva menekült a horgas csőr és az éles karmok elől. Már csak néhány arasz választotta el a ragadozótól. Nagy lendületet vett, és berepült Aliz néni verandájára. Az utolsó pillanatban.
Ijedten nézett körül. Úgy érezte, újabb csapdába került. Szíve a torkában dobogott. Szabadulni próbált. Kétségbeesésében újra meg újra nekirepült az ablaküvegnek.
- Miért bántod magad?
Ahogy meghallotta a hangot, a fecske feleszmélt, és abbahagyta a reménytelen küzdelmet. Lerepült a fekete pettyes szürke kőre. Izgatottan forgatta a fejét, hogy megkeresse, ki szólt hozzá ilyen kedvesen. De senkit sem látott, csak néhány virágot az ablakpárkányon.
- Jaj, de mókásan pislogsz! Ne kapkodd a fejed! Én szóltam hozzád, Hanka, a muskátli! Mondd, te ki vagy, és mi a neved?
A fecske csodálkozva nézett a törékeny virágra.
- Te tudsz beszélni?! - Csőrével sebtében megigazgatta fekete frakkját, és meghajolt. - Engedd meg, hogy bemutatkozzam! Füsti fecske vagyok, a nevem Ador. Itt lakom az udvarban.
Hanka mosolyogva mustrálta az elegáns madarat.
- Ador... Szép név, igazán! Hanem mondd, hogy lehet az, hogy ilyen keveset tudsz a növényekről? Hiszen te kinn élsz a szabad ég alatt! Annyi ott a gyönyörű virág! A növények nem tudnak bárkivel beszélni. Csak egyvalakivel! Ezek szerint én megtaláltam azt, aki meghallja a hangomat, és lám, én is értem a te nyelvedet. Micsoda szerencse! Sok virág az egész életét némán éli le. Szomorú, nem? - Hanka izgatottan fészkelődött. - Ugye, sokat beszélgetünk majd? Annyi minden érdekel! Mesélj a kinti világról! Arról, hogy milyen érzés repülni! Mindennap megcsodálom a madarakat az üvegen keresztül. Elmondod, milyen a világ az udvaron túl? Én oda soha nem jutok el... Te nap mint nap a mezők felett szárnyalsz! Jaj, túl sokat kotyogok örömömben... Inkább te beszélj!
Ador gondolt egy nagyot, felrepült az ablakpárkányra, és letelepedett a fületlen lábos peremére. Mesélni kezdett. Mesélt az udvarban élő, visítozó malacokról, és Zsutekről, Aliz néni lusta házőrzőjéről. Elcsivitelte, milyen illatos a tavaszi rét, és mennyi tarka pillangó táncolja körbe a virágokat. Mesélt a szorgos mezei pockokról, a nótázó tücskökről, a veszedelmes ragadozó madarakról. Hosszú ideig be nem állt a csőre.
A napkorong már az égbolt alján árt, amikor Hanka megszólalt:
- Nagyon tetszett a meséd! Marasztalnálak, de tudom, hogy még nem is vacsoráztál. Látod legfelül azt az ablakot? Nyitva van. Ott repültél be. Menj! De ugye újra meglátogatsz? Nagyon várom!
- Ígérem. Nem kell sokáig várnod! - Azzal Ador megbillentette frakkját, és elegánsan távozott.
Másnap Hanka a nap első sugaraival kelt. Megfürdött a fényben, megigazgatta fodros szoknyáit, és izgatottan várta Adort. Most érezte először a fájdalmat, ahogy a szirmok belülről nekifeszülnek a virágtakaró leveleknek.
A kismadár kora délután repült be újra az ablakon.
- Hát eljöttél! - sóhajtott Hanka.
- Megígértem, és amit megígérek, azt be is tartom. Egyébként is nagyon vártam, hogy újra beszélgessünk.
- Mondd, mesélsz az életedről? Ugye mindent elmondasz nekem?
A kis fecske egy pillanatra oldalra fordította a fejét.
- Hát persze! - válaszolta.
Ador mesélt a fészeképítésről, az izgalmas légyvadászatokról, a repülés fortélyairól, az eresz hűvöséről, ahol olyan jó megpihenni. Mesélt a vastag villanyvezetékekről, ahol napnyugtakor a fecskék összeülnek, hogy megvitassák, merre van a legjobb kapás.
- Nahát! Hogy elrepült az idő! Már biztosan várnak a többiek, alkonyodik!
- Igen, a napok folyvást rövidülnek, közelít az ősz - bólintott Ador.
Hanka szomorúan húzta össze leveleit. A télre gondolt, lecsupaszodott ágaira, szomjazó gyökerére.
- Holnap te mesélsz nekem! - trillázta Ador, azzal biccentett és elrepült.
Másnap, amikor berepült az ablakon, alig ismerte meg Hankát.
- Milyen gyönyörű lettél! Nahát! Ezek a virágok! Ha ezt a vöröset a pipacsok látnák, megenné őket a sárga irigység!
Úgy tűnt, Hanka virágai egy pillanatra még jobban kipirulnak. Ador leült megszokott helyére. Ma Hanka mesélt. Történeteket mondott a jóságos Aliz néniről, aki folyton a szemüvegét keresi, Éliásról, a fekete macskáról, aki a verandán szokott reggelizni és vacsorázni, és akit Aliz néni mindig korhol, mert lusta egerészni. Egyszeriben elkomorodott.
- Mondd, ugye akkor is beszélgetsz majd velem, ha már nem lesznek virágaim? Ha elsárgul és lehullik rólam minden levél.
Ador elhallgatott. A legyet nézte, amelyik - éppen szemben vele - gyanútlanul mászkált a fehér falon.
- Persze! Micsoda kérdés! Hiszen te meg én már összetartozunk!
Az augusztus végi napok forróságában az állatok lustán szenderegtek az udvarban. Egyedül a fecskék csiviteltek izgatottan a vezetékeken.
- Indulni kell! Menni kell! Minden fecske útra kel!
Csak Ador ült szótlanul a villanypózna tetején. Ott, ahonnan jól látta Hankát, akinek virágai között - bármilyen gondosan is ápolta Aliz néni - sokasodtak az elszáradt szirmok. Amikor Ador végül a magasba emelkedett, már minden fecske útra kelt. Egyedül indult vándorútra.
Hanka hosszan nézett távolodó alakja után.
- Ezt nem mondta el... - suttogta magában. - De tudtam, hogy így lesz.
Virágai másnapra elszáradtak, levelei elsárgultak és lehullottak, szára aléltan csüngött alá. Aliz néni elgondolkodva nézte egy darabig, aztán levitte a pincébe, a többiek mellé. Mennyi virágot hozott az idén, gondolta. Soha nem volt még ilyen gyönyörű. Ki tudja, talán újra kihajt, mire visszatérnek a fecskék.