Mesemalom

Cuki, Cuki, Cukikám, egész nap ezt hallgatom. Nem mondom, néha nem árt egy kis kényeztetés. De egy vérbeli kandúrnak, mint amilyen én vagyok, legyen tartása! Tófalvi Macskakandúr. Na, ez már egész másképp hangzik, nem igaz? Mennyivel elegánsabb! Sokkal jobban illik hozzám. Franci néni mégis ritkán szólít ezen a néven, pedig három éve, amikor befogadott, ünnepélyes körülmények között, vagyis Kovács Gáspár szomszéd színe előtt nevezett el így.

Három éve... Szörnyű, milyen gyorsan telik az idő! Akkor talált rám, amikor egyedül kóboroltam Tófalva határában a traktor-szántotta földutakon. Aratás után a tarlókon gyűlt össze a kiéhezett mezei egerek és pockok serege, és én rájuk vadásztam. Franci néni valahogy kiszúrt a levágott kévék között, pedig azt hittem, a vörös bundám miatt láthatatlanul mozgok az aranyló mezőn. Minden nap langyos tejet hozott virágos bádogbögrében, azzal édesgetett magához. Akkortájt ki nem állhattam az embereket. Hogy miért? Az előző gazdám kitette a szűrömet, amikor rájött, hogy megkóstoltam a főtt marhahúst, amit az ablakban találtam. Ki tudta, hogy csak hűlni, és nem nekem teszi ki?! Nem vagyok én gondolatolvasó!

Jó darabig nem hagytam, hogy Franci néni megsimogasson, de addig hízelkedett, addig kecsegtetett dallamos, lágy hangján, míg végül engedtem neki. „Ci-ci-ri-ci-mic, kicsi macskakandúr". Egyébként is ártalmatlannak tűnt madárcsontú, törékeny alkatával. Alacsony termetét a feje búbjára tolt, kicsi, hófehér konttyal toldotta meg. Hagytam, hogy kiszedje a csimbókot a bundámból. Azt is, hogy elcipeljen az orvoshoz, igaz, akkor még nem tudtam, hogy hova visz, különben nem engedtem volna meg, az hétszentség. Befogadott. Bejárhattam a házába, és még azt is eltűrte, hogy a kedvenc heverőjére feküdjek.

A keresztelőig, amikor Gáspár szeme láttára kacarászva rám fröcskölt pár csepp tejet, úgy hívott, Borzaska, vagy Vöröske. Néha úgy, hogy Fáraómacska. Fáraómacskának akkor szólított, amikor a szemem sarkából aláfutó fekete vonalat nézegette. Azt nagyon szerette, szereti ma is. Szerinte hajdan éppen így volt megrajzolva a fáraók szeme. Elmagyarázta, hogy a régi Egyiptomban, ahol ők uralkodtak, a macskákat szent állatnak tartották, úgy gondolták, az istenek rokonai. Szerintem ezek az egyiptomiak nagyon okos emberek voltak. A következő életemben ott szeretnék élni. Még nem mondtam? Franci néni szerint a macskáknak pontosan kilenc élete van, és az enyém még csak az első.

Ciki ez a Cuki. De azért a cukiságnak is vannak előnyei. Franci néni egészen odavan, ha dorombolok, vagy ha a mancsaimmal az ölében dagasztok, vigyázva, hogy ne karmoljam meg. Nem azért csinálom, tényleg nem, de ilyenkor mindig leesik pár finom falat. Ha uzsonnázik se bírja ki, hogy ne adjon a sonkájából. Mert „olyan cukin tudok ránézni".

Jó életem van, nem panaszkodom. Tófalváról nemrégiben a fővárosba költöztünk, hogy Franci néni közel legyen a gyerekeihez. Már hozzászoktam a városi élethez. Főképp az a jó benne, hogy nem kell többé egereket hajkurászni, mert fárasztó volt ez az esztelen hajsza. Franci néni színes gombolyagjaival legalább olyan jól lehet hancúrozni, ha nem jobban. Nem cincognak, engedelmesek, és szerencsére sokkal lassúbbak.

A fővárosban az élelmezési helyzet is kielégítő. Franci néni és a gyerekek időnként elmennek vásárolni. Ilyenkor kartonokkal cipelik haza a konzerves dobozba rejtett finom, zselébe ágyazott húsokat. Aranyélet ez a sovány egérhúshoz és a maradékokhoz képest.

De a kedvenc napszakom az este. Olyankor minden megváltozik. Ahogy a nap elkezd alászállni, különös bizsergés kerít hatalmába. Elég a szunyókálásból, elég a dorombolásból. Még a húskonzerv sem érdekel. Addig nyávogok, míg Franci néni végül kienged. Na, eredj a dolgodra, te rosszéletű kandúr, motyogja az orra alatt. Tudja jól, hogy úgyis hazatalálok, nem aggódik. Nem tudja, hogy odakinn várnak rám a veszélyes kalandok. Hiszen minden valamirevaló kaland éjszaka történik. Mert cuki cicák csak napközben léteznek. Az éjszaka a sűrű titkok birodalma.