Mesemalom

Csak azt tudnám, miért tart egy kutató macskát? Tivadar kedves fiú, igazán kellemes, de a rendszerességről elképzelése sincs. Végignéztem egy tévéműsort, ami a macskatartásról szólt. Úgy tettem, mintha szundítanék, pedig nagyon is figyeltem. Rendszeresség! Ez az aranyszabály. Naponta kétszer, ugyanabban az időpontban. De mondhatják ezt Tivadarnak, falra hányt borsó. Ha elmerül a mikrobáiban, elfeledkezik az etetésről. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a saját étkezéséről is. De én nem hagyom magam. Addig nyávogok az íróasztala előtt, míg vissza nem tér a valóságba. Borneó, mi a baj, kérdezi egy idő után, megőrjít ez a keserves nyarvogás, mondja. Azután feleszmél, felugrik a székről. Jaj, már ennyi az idő, , tudom, tudom, éhes vagy. Na, ne haragudj, kis cicám, paskolja meg a hátam békítőleg!

Tivadar tényleg rendes. Nekem akkor is prémium tápot vásárol, ha neki csak kiflire és tejfelre futja. Már tudom, hogy amikor az összes zsebét kiforgatja, komoly a baj, elfogyott a pénze. Gondterhelten vakargatja sötétbarna üstökét, és bocsánatkérően néz rám szép, zöld szemével. Gyere ide, Borneó, mondja, és ledobja magát a kanapéra. Kezét összefonja a feje alatt, és álmodozva bámulja a plafont, miközben én le-fel járok csontos bordái pallóján, farmernadrágos lábai pálcika-hídján. Többet kellene ennie, nagyon sovány. A mamája is ezt szajkózza, amikor meglátogat minket. Tivadar, egy ilyen magas fiatalembernek sokkal többet kell ennie. Előveszi a kolbászt, a befőtteket és a házilekvárt, és addig nem nyugszik, míg degeszre nem tömi a fiát. Utána jön a megszokott párbeszéd. Kellene már egy asszonyka ide, kisfiam. Jaj, mama, hagyj már békén, kérlek, fortyog a gazda.

Tivadar tényleg nem mutat érdeklődést a nők iránt. Kár! Ha lenne egy barátnője, az biztosan jobban odafigyelne a rendszerességre. És garantáltan finomabban simogatná a fényes, fekete bundámat. A nőknek ez valahogy a vérében van. Tivadarnak is jobb lenne. Nem enne állandóan tejfeles kiflit, és végre kilátna a mikrobák közül.

A gazdám különben békés természet. Egyetlen egyszer kiabált velem, amikor felborítottam néhány átlátszó üvegcsét, amit előzőleg a mikroszkópja alatt nézegetett. Én is kíváncsi voltam, na! A kémcsöveim, szaladt az asztalhoz, amikor meghallotta a csörömpölést, rossz kandúr, kiabált. Úgy megijedtem, hogy felugrottam a rozoga polcra, az megingott, és nem csak én pottyantam le, de Tivadar egyetlen cserepes növénye, és a porcelánváza is, amit a mamájától kapott. Pardon, néztem rá esdeklő megbánással, igazán nem akartam ekkora galibát okozni, csak hát unatkozom... Ki látott már kandúrt, aki egész nap és éjjel be van zárva egy panellakásba?!

Tivadar megértette. Onnantól fogva minden este kinyitja az erkélyajtót, csak jeleznem kell, ha menni akarok. Hajnalban beenged. Néha sokat kell nyávognom, mert mélyen alszik, de előbb utóbb meghallja. Ha mást nem, hát a szomszédot, aki egy idő után dühösen átdübögtet a falon. „Engedje már be azt a macskát! Nem hallja, mióta nyávog az a szerencsétlen?!"

Esténként roppant izgalmas a lakótelep élete. A játszótéren kezdek, ott, ahol valaha Mircivel találkoztam. Beugrom a hintába, nyikorogva meglendül alattam, azután átugrom a libikókára. Aznap este is így játszottam, amikor Mirci először köszönt rám. De őt elvitték, és én egyedül vagyok. Még barátaim sincsenek.

Sokszor járok a kisbolt környékén, szórakozást remélve. Arrafelé motoznak a lakótelep egerei a kidobott papírdobozok között. Szétrebbenek, amikor megérzik a macskaszagot. Néha kedvem szottyan egy kis vadászatra. Jobban teszi az egérnép, ha eliszkol a lakótelep legügyesebb kandúrja elől.

Azt azonban még nem találtam meg, amit a legjobban keresek. Pedig már régóta lakom ezen a lakótelepen. Ha addig élek is, fel kell fedeznem a Borneó-szigetet! Tivadar állítja, hogy Borneó egy valódi sziget. A harmadik legnagyobb a földön. Rólam nevezték el! Bár ezen nincs mit csodálkozni...