Mesemalom

Fanni közelebb húzódott Marcihoz. A fiú dús aranyhaja volt az egyetlen, amiből e kietlen tájon meleg sugárzott.

A tyúkok kárálva szaladtak vissza a veteményesbe, amikor a tyúkólat elárasztotta a hirtelen betörő, ragyogó napfény. Marci kísérletet sem tett, hogy visszatartsa őket. Kilépett a házikóból, hogy szétnézzen az újabb mezőn. Fanni belecsimpaszkodott a hajába.

Nahát! – csodálkozott Marci. – Eltűnt az autónk! Hogyan? Mikor? Nem vettem észre. Igaz, becsuktam a szemem, amikor felrepültünk…

Marci megkövülten állt. Nem, ez nem lehet igaz, gondolta! Akárcsak a legszebb álmaiban! Szürke aszfalt, hatalmas sztráda kígyózott előttük. A felezővonal csíkjai fehéren ragyogtak a zavartalan napsütésben.

Fanni és Marci kíváncsian nézett körül. Előttük kopár szikláshegység terült el, megfestve a vörös valamennyi árnyalatával. A sziklák szabálytalan bazaltoszlopai úgy emelkedtek a magasba az ég hibátlan, mélykék függönye előtt, mint a pánsíp.

Elképedve néztek körül a sötétkék fűtakaróval borított réten. Marcinak a süppedős, puha fürdőszobai szőnyeg jutott róla eszébe. Körös-körül tizenkét sárga-fehér foltos tehénke legelészett. A formájuk legalábbis azokat a marhákat juttatta eszébe, melyeket Szorgalmatoson, Karcsi bácsiék hátsó udvarában látott.

Marci hangosan ásított. Olyan hangosan, hogy a nagymama egész biztosan meghallja. Beugrott az ágyba, és bebújt a takaró alá.

Másnap reggel a nap szokatlanul melegen ragyogott alá a tavaszi égboltról. Az éjszakai szélnek már csak néhány letört ág jelezte nyomát. Marci félálomban heverészett az ágyán. Azon tűnődött, vajon álmodta-e, hogy a nagymama az imént benn járt a szobájában, és méltatlankodva becsukta az ablakot.

Olma, a tündér fáradt volt, nagyon fáradt. Rózsaszín selyemtopánkája elszakadt, göndör, vörös fürtjei csapzottan hullottak alá törékeny vállára. A vihar két álló napja tombolt a Keleti Kertek felett, és ő pihenés nélkül dacolt a széllel, a szakadó esővel, áttetsző szárnya megtépázott esőkabátként lógott alá.

Szorgalmatoson hatalmas a birtok. Annyi a teendő, hogy észben tartani is nehéz. Amíg a csapat egyik része a kipányvázott teheneket őrzi a falu szélén, addig a másik része a drótkerítés mellett járőrözik. Mindig akad egy-egy haszontalan csirke, aki kirepül felette, ha nem vigyázunk. A gyöngytyúkokról nem is beszélve.

A szőnyegen fekszem, úgy érzem, beteg vagyok. Na, nem valami lábfájás vagy ilyesmi. Belülről nyom az az óriási súly, amire még aranyos Peti bácsinak sincs gyógyszere. Nem kétséges, hogy Dorka szeret engem, de ugyan, mi értelme van, ha soha nem élhetünk együtt.

Alig várom, hogy végre kiosonjak a lakásból, de egyre reménytelenebbnek tűnik a helyzet. Az én Edgárom egész este a dolgozószobában ül és telefonál. De ugyan minek?

Még most is a fülemben cseng kedves hangja: „ugye, látlak még?” Ezt kérdezte Dorka, mielőtt elbúcsúztunk egymástól a Szabad Erdő mellett. Lát, hát persze, hogy lát! Csak el ne bízza magát!

Dezső bácsi komótosan a fatelep hátsó fertályára kocog, amit magas léckerítés vesz körbe. Fegyelmezetten haladunk a nyomában, pedig én alig bírom türtőztetni magamat. A rövidnadrág mély zsebéből hosszas kotorászás után előkerül a megfelelő kulcscsomó.

A tenger türkiz hullámai megtörnek a hófehér vitorlás oldalán. Már közel van a sziget. Fehérarany homok csillog a pálmafák körül. Fűszoknyás bennszülött lányok gázolnak bele a vízbe, és mosolyogva integetnek.

A menet a Rebarbara utcai ház elé ér. Mi kutyák elszántan lecövekelünk a kapu előtt.

Napsütéses szombat reggelre virrad. A tavaszi égbolt üdén szikrázik, amikor Edgár és én kilépünk a kapun.

De hiszen ez Edgár! De hogy kerül ide? Biztosan észrevette a szökésemet. Nem hagyhatom, hogy a többiek megharapják! Hogy morognak! Ez a kutyáknál a támadás félreérthetetlen jele.

Látom Edgáron, hogy csalódott. Palacsinta elment, és valószínűleg vissza sem jön. A gazda májassal tölti meg a fényesre nyalogatott macskatányért, és úgy álldogál a bejárati ajtó előtt, mint egy rakás szerencsétlenség.

Edgár hamar elment, csak Erzsi néni maradt a lakásban. Rengeteget motyogott, míg végül összetakarította romokat, és persze szidott is, ha a szeme elé kerültem.