Mesemalom

Fanni közelebb húzódott Marcihoz. A fiú dús aranyhaja volt az egyetlen, amiből e kietlen tájon meleg sugárzott.
- Olyan furcsán érzem magam... - suttogta Fanni. - Ez a szint valahogy más, mint a többi. Olyan, olyan...
- Félelmetes! - vágta rá Marci.
A fiú újra körbepillantott. Egy félig lerombolt, ódon kastély szürke márványlépcsőjének tetején álltak. Körülöttük hatalmas, bordázott oszlopok nyúltak a magasba. Valamennyit cirádás oszlopfő díszítette. Valaha ezek az oszlopok a kastély kupolás tetejét tarthatták, de ma már csak az indigókék eget, és a súlyos felhőket célozták, melyek úgy cirkáltak a rom körül, mint egy sötét őrsereg.
Fanni felsikított. A kastély megmaradt falának tetejéről hangos vijjogással denevérek reppentek fel, és elrejtőztek a rom-kastély egyetlen ékessége, egy vérvörös rózsabokor tüskés ágai között.
- Nem érzem itt jól magam! - súgta Fanni, és még közelebb húzódott Marcihoz. - Fázom is.
- Én is érzem a hideget. A bőröm alá hatol.
A kastély mögött a távolban feltűnt egy hatalmas lény, egyenesen feléjük vágtatott. Marci gyomra összeugrott.
- Odanézz Fanni! Látod?!
A tündér minden ízében remegett. A rém hátát, mint a mesebeli sárkányoknak, barnás zöld szarupikkelyek borították. Füle hegyesen meredt a magasba, sárga szeme vérben forgott. Karmai csikorogva meg-megcsúsztak, ahogy a fekete kockás márványpadlón rohant feléjük. Hegyes fogai között úgy nyújtogatta villás nyelvét, mint egy megtermett gyík.
- Ez mindjárt ránk támad! - sikította Fanni. - Bántani akar minket!
Marci ijedten jártatta körbe a tekintetét. Búvóhelyet keresett, egy rést, egy járatot, de sehol semmi. Ekkor valami megvillant a kopott kőkockák között.
- Egy kard! - kiáltott fel.
Odaugrott, megragadta, és tenyerével mindkét oldalát végigsimította. A hosszú penge fényesen csillogott kinyújtott jobb kezében.
A szörny már egészen közel járt. Fanni rémülten kapaszkodott a fiú hajába. Marci nagy lélegzetet vett, és bátran szembenézett a támadóval. A hatalmas lény megtorpant, és felágasodott. Marci szíve a torkában dobogott. Közvetlen közelről bámulta a karikás orrlyukat a tompa, hosszúkás orr végén, és a bőrlebenyt, ami az állat szapora levegővételét követve fel-alá járt, hegyes fogait, nyáltól fénylő, rózsaszín ínyét, hályogos sötétkék szemét a rövid, szőke szempillák keretében. A sárga hasát borító vékony bőrréteg alatt tisztán látszott lüktető szíve.
Marci a magasba nyújtotta a pengét és a szörny torkának szegezte.
- Tágulj innen, vagy keresztülszúrlak! - kiáltotta.
Hangja saját magának is idegenül csengett. A szörny pupillája tágra meredt, tekintete összekapaszkodott Marci tekintetével. Mintha évszázadok teltek volna el dermedt csendben. A hatalmas lény néhány bizonytalan lépést tett előre, és felüvöltött. A következő pillanatban hátat fordított, és köddé vált, akár egy látomás.
- Nahát! Ez megijedt tőled! - csodálkozott Fanni. - Marci! Te milyen bátor vagy!
A fiú zavartan köhintett. Ilyet még lány nem mondott neki. Pláne nem tündérlány. De nem maradt ideje a töprengésre. Hirtelen furcsa zaj támadt. A levegőben hártyás szárnyú madarak csapata tűnt fel. Egyenesen feléjük tartottak. Sötét, erezett szárnyaik surrogó hangja vészjóslóan erősödött.
- Marci! - kiáltotta Fanni. -Éppen olyan a bőrük, mint annak a sárkánygyíknak. És a csőrük... Látod, milyen éles a foguk? Hallod, milyen elszántan kárognak? Csöppet sem barátságosak. Marci! Ezek a lények egyáltalán nem tetszenek nekem! Ha megtámadnak minket, nem lesz elég egyetlen kard, hogy elűzd őket.
Marci kétségbeesetten kutatott a tekintetével. Pillantása arra a faldarabra tévedt, melynek tövében a vörös rózsabokor gyökerezett.
- Nézd! Látok valamit a falnál! Egy kosár! Ebben lesz a nekünk való fegyver!
Odaugrott. A kosár tele volt kislabdányi golyókkal, melyek számtalan, apró lyukán keresztül arany és fehér színű fény áradt. Fanni a fonott kosár szélére repült, és ámulattal nézte a ragyogó labdákat. Marci az égre kapta aggódó tekintetét. A madarak csontos szárnya már fölöttük szántotta az eget, hangos rikoltásuk félelmet vegyített a sötétszürke légbe.
- Marci! Csinálj valamit! - sikított Fanni. - Ezek ránk vadásznak!
Marci megmarkolta a fénygömböt, és megcélozta a csapat jobb szélén repülő madarat. Minden erejét összeszedte, és elhajította. A fényes gömb süvítve repült, és egyenesen telibe találta a begyét. A madár abban a minutumban eltűnt.
- Eltaláltad!- örvendezett Fanni. - Köddé vált!
Fanni a kosár szélén egyensúlyozva, egyesével adogatta a fénygömböket, míg Marci kitartóan bombázott. A támadók nagyobbik fele már eltűnt, de ez nem rettentette vissza a többit. Marci most az elől szálló madarat célozta meg, ám elvétette a célzást. A madár zuhanórepülésbe kezdett. Mérgesen megrázta a csőrét, és egyenesen Fanni felé repült.
- Marci! Segíts! -kiáltott Fanni kétségbeesetten. - Ez a madár rám vadászik!
- Ne félj, kilövöm! - kiáltotta Marci, ám a keze nem akart engedelmeskedni.
A madarat már csak néhány szárnycsapás választotta el tőlük. Marci úgy érezte, hogy a hideg tekintet szinte keresztülfúrja az övét. Remegő kézzel újra célzott, eldobta a fénylabdát, de az a kiterjesztett szárnytollak mellett repült el.
Fanni dermedten nézett támadójára.
- Vágd hozzá a fénygömböt, ami a kezedben van! - kiáltotta Marci, de hangja, mintha egy távoli világból szűrődött volna be Fanni fülébe. - Ébredj fel, hallod? Gyerünk, Fanni!
Fanni megrázta magát, mint aki hirtelen rossz álomból ébred fel.
- Nesze! - kiáltotta, és csöpp kezével támadójának hajította a fénygömböt.
A labda telibe találta a madár nyakát. A madár keservesen felvijjogott és eltűnt.
- Ügyes voltál, Fanni!
Fanni diadalmasan mosolygott, és újabb labdát vett a kezébe. Marci hiába tartotta a markát, a tündérlány nem adta át a labdát, hanem egyenesen egy mélyen szálló támadó felé dobta.
- Támadás! Gyerünk, Marci! Adjunk nekik!
Belemerültek a küzdelembe. Egyik labda a másik után repült a levegőbe. Marci és Fanni egymást biztatták. Addig fénybombázták a madarakat, míg végül az utolsó is eltűnt.
- Szép munka volt! - szólt Fanni ernyedten, és nagyot sóhajtott.
- Vajon miért ilyen ellenséges itt mindenki velünk? - töprengett Marci. A markában tartott utolsó fénylabdát nézegette, melynek fényei egyre haloványabban pislákoltak.
Marci váratlanul ismeretlen tárgy hűvös érintését érezte a mellkasán. A nyakához kapott, és egy hosszú aranyláncot tapintott ki, melynek végén apró kulcs fityegett.
- Ez hogy került ide? - motyogta. - Soha nem viseltem aranyláncot... Talán valaki a nyakamba csempészte. De mikor? Hogyan? És kicsoda? S egyáltalán hogy lehet, hogy az egészből semmit sem vettem észre?
Fanni töprengve nézte a kulcsot.
- Marci! Mit gondolsz? Nem lehet, hogy a szörnyek éppen ezt keresték? Talán ez a titkos átjáró kulcsa, ami a tündérszótárhoz vezet...
A szél zúgva felsüvített. Marci hirtelenjében pulóvere alá rejtette a nyakláncot, Fanni ijedten felreppent Marci vállára. A rom egyetlen épen maradt hátsófala mögött szélvihar kavarodott. A szürke por tölcsért formálva táncolt a levegőben, és továbbgyűrűzött. A következő pillanatban egy félelmetes dzsinn alakja rajzolódott ki előttük. A fal a derekáig sem ért, hatalmas, izmos testéhez képest Marci törékeny alakja aprócska porszemnek tűnt. Kopasz feje tetejéről fekete varkocs lógott alá. Homloka szabályos barázdákba rendeződött sűrű szemöldöke felett, keskeny, élénkvörös ajkát összeszorította szépen ívelt harcsabajsza alatt. A szigorú tekintet Marcit pásztázta.
- Marci! - suttogta Fanni. - Egy ember alakú szörnyeteg!
A dzsinn hatalmas öklével a falra sújtott. Keze alatt úgy porladtak szét az évszázados kövek, mintha vajból lennének.
- Mihez kezdjünk? - dadogott Marci. - Még két ütés, és semmi nem választja el tőlünk. Fanni, nézz körül te is! Hátha találsz valami varázsszerszámot.
Fanni riadtan pislogott körbe, de semmit nem talált. A következő pillanatban, mint a hegyomlás robaja, úgy hangzott fel a dzsinn üvöltése. Kezével mellét döngette. Bőrszíjakkal átkötözött izmos lábát könnyedén átlendítette a fal maradványain.
- Marci! - süvöltötte. - Add ide az aranykulcsot szépszerével. Különben porrá zúzlak, mint ezt a falat itt!
Fanni Marci hajába csimpaszkodott.
- Mire vársz, Marci? Add oda neki, különben végez velünk! Ez nem viccel!
Marci a nyakához kapott, és a tenyerébe zárta a kulcsot. Minden porcikája remegett.
- Mi az, kisember? Engem akarsz megvárakoztatni?! Add ide azt a kulcsot, vagy menten kettéroppantalak!
- Ugyan már - szólalt meg Marci. - Miért lenne szüksége egy nagy erejű dzsinnek egy ilyen apró kulcsra?
Marci bátran a dzsinn szemébe nézett.
- Igazad van, rendkívüli az erőm - bólogatott a dzsinn. - De mindenre még én sem vagyok képes. Hogyan kaparintsam meg a tündérszótárt a kulcs nélkül? De most a markomban van, veletek együtt.
A dzsinn tekintete a távolba révedt.
- Ha a szótár az enyém lesz, én leszek a leghatalmasabb úr a Tündérvilágban! Ideje, hogy megtudják, ki az a Butár!
Megrázkódott, és újra szigorú ráncokba húzta össze a homlokát.
- De mit kíváncsiskodtok? Ugyan, mi közötök hozzá, hogy miért kell nekem az a kulcs? Gyerünk! Ide vele!
Marci kihúzta magát, és egyenesen Butár szemébe nézett.
- Abból nem eszel! Nem adom neked!
Fanni azt hitte, rosszul hall. Ez nem lehetséges. Marci egész biztosan elveszítette az eszét. Mindketten itt fognak elpusztulni.
A következő pillanatban óriási zúgás támadt. Fanni kikerekedett szemmel nézte, ahogy az óriási dzsinn arca eltorzul, alakja meggörnyed, egyre kisebb lesz, majd ahogy jött, ugyanúgy visszaváltozik porfergeteggé, és eltűnik.
- Nahát! - kiáltotta Fanni. - Marci! Egyedül a te bátorságod pusztította el ezt a hatalmas szellemet. Marci elé repült, és hatalmas puszit nyomott a fiú kipirult arcára. - Hogy én milyen büszke vagyok rád!