Mesemalom

Még most is a fülemben cseng kedves hangja: „ugye, látlak még?" Ezt kérdezte Dorka, mielőtt elbúcsúztunk egymástól a Szabad Erdő mellett. Lát, hát persze, hogy lát! Csak el ne bízza magát!

Különben azt vettem észre, hogy Edgár is egészen megszerette a bandát. Amikor tegnap este elbúcsúztunk, hosszan integetett nekik a töltés túlsó oldaláról, alig akart hazamenni. Nem tudom, mi történhetett vele, de mostanában mintha sokkal jobb kedve lenne. Pedig Palacsinta felénk sem néz. Hálátlan kandúr!

Reggel megint Edgár ébreszt. Vajon mi ütött bele, hogy újabban korábban ébred, mint én? Sőt! Már az utcai cipő is a lábán van.

- Gyere, kiskutyám, szedd össze magad! Van egy kis dolgunk! - mondja vidáman.

Szélesre tárja a bejárati ajtót, és fütyörészve elindul. Hohó! Ennek a fele sem tréfa. Azonnal felugrom. Vajon hová ez a nagy sietség? Edgár lendületesen halad, hamarosan a töltésnél lyukadunk ki.

- Szólsz a barátaidnak? - kérdezi hátrafordulva, és vidáman keresztülugrál a síneken. Úgy viselkedik, mint egy kisgyerek. - Hoztam nekik reggelit!

Mi az, hogy! Orromat a magasba emelem, és hangosan ugatok. Két perc sem telik el, Zoárd és a banda minden tagja ott terem. Igen, Dorka is velük van! Edgár újra fel van szerelkezve egy nagy adag virslivel, amit szétoszt közöttünk. De most ő nem telepszik le, és a virsliből sem eszik.

- Egészségetekre! - mondja vigyorogva, ahogy a nyeldeklő kutyákat nézi. - Ma nincs időm veletek étkezni, elnézést! Gyere Römi, mennünk kell a fatelepre!

A többiek megértően bólogatnak. Dorka szemérmes mosollyal viszonozza szerelmes pillantásomat. De vajon mit akar a gazda ezzel a Dezsővel? Ha harminc évig kibírták, akkor most miért akarnak naponta találkozni? Semmi kedvem Dorka nélkül menni. De mit tehetnék? Szólít a kötelesség.

Edgár fürgén lépked, fittyet hány arra, hogy én morcosan kajtatok a nyomában. Meg sem állunk a fatelepig. Dezső bácsi már a kapu előtt álldogál.

- Szervusz Edgár! Köszönöm, hogy elkísérsz, tudod, én nem mozgok túl otthonosan a hivatalos ügyekben. Mehetünk?
- Induljunk! - néz rá Edgár biztatóan.

Hogy ez eddig nem jutott az eszembe! Hát persze! Elkísérjük Dezső bácsit a menhelyre.

A kapu előtt Tamás vár minket. Úgy integet nekünk, ahogy régi ismerősöknek szokás.

- Elnézést! - mondja a gondozó. - Azt hiszem, jobb lesz, ha Römi nem jön be velünk a kutyák közé. Peti bácsi, az állatorvosunk, szívesen vigyáz rá egy kicsit. Ők már régi jó ismerősök! Igaz Römi?

Ne, csak ezt ne! Ez valami csapda? Orvosi vizsgálatról szó sem volt! De már nincs mit tenni! Aranyos Peti bácsi széles mosollyal közelít. Szerencsére ezúttal tévedtem. Micsoda megkönnyebbülés! Peti bácsinak esze ágában sincs vizsgálódni. Leül az íróasztala mellé, és komótosan előszedi a reggelijét. Finom kolbászillat terjeng a levegőben. Akaratlanul is megnyalom a számat. Levág egy karikát, és felém hajítja. Nagyot cuppantok, és a kolbászkarika eltűnik a torkomban.

- Reflexvizsgálat!

Peti bácsi úgy nevet a saját viccén, hogy a kenyérdarabka megakad a torkán. Még szerencse, hogy Tamás már vissza is ért.

- No, csak nem cigányútra ment? - kérdezi a fuldokolva köhécselő doktort, miközben finoman megveregeti a hátát. - Doktor úr, ki kellene tölteni a papírokat! A kis Ubul ma elhagy bennünket!

Micsoda?! Csak nem? Jól hallom? Dezső bácsi az én Ubul barátomat választotta ki magának? Csípjen meg valaki! Ugye, nem álmodom? Ubul ebben a pillanatban megjelenik az ajtóban. Ragyogó pofával, engedelmesen leül új gazdájának lába mellé.

- Nahát, Ubul! Annyira örülök, hogy gazdára találtál! Arany életed lesz a fatelepen!
- Nagyon boldog vagyok! - suttogja Ubul. - Tudod, már kezdtem beletörődni, hogy az életem hátralevő részét a menhelyen töltöm el... Olyan ez, mint valami csoda!

Dezső bácsi arcán szétterül a mosoly, amikor Ubul a nadrágjához dörgölődzik.

- Jó választás! - mondja Edgár. - Ebben a jószágban egész biztosan hűséges barátra lelsz!