Mesemalom

Marci kíváncsian nézegette a kéttollú aranykulcsot. Feje ötágú koronát mintázott. Gondos aranyműves készíthette, aprólékos műgonddal volt kidolgozva valamennyi részlete.
Fanni az üres kosár szélén üldögélt.
- Milyen szép! - szólalt meg Marci. - Valaha az én nagypapám is gyönyörű tárgyakat csinált. Nagymama ma is a vitrinben őrzi a legkedvesebb munkáit. Ez a kulcs is olyan... ismerős! - nézett elrévedve. - Hm. Vajon hol lehet a zár, amibe beleillik?
A tündérlány hangja fáradtan csengett.
- Ez a hetedik szint nem akar minket elengedni! Félek, hogy újabb támadók leselkednek ránk. Szerinted, mit tegyünk?
Marci a fejét vakarta.
- Talán jobban körül kellene néznünk! Mióta megérkeztünk, egyfolytában itt állomásozunk a kastélyrom előtt, és fenevadakkal küzdünk. Nem mondom, kicsit én is elfáradtam.
Marci felállt, és elindult a rom túlsó vége felé. Fanni utána szaladt. A fiú megtorpant a kastély hátsó falának néhány épen maradt köve előtt.
- Nézd! - mutatott izgatottan lefelé. - Itt egy csigalépcső! Derítsük fel, hova vezet!
Fanni szíve újra hevesen vert. Eszébe jutott az iménti dzsinn támadás, és úrrá lett rajta a rémület.
- Vajon mi várhat minket odalenn a sötétben, ha már itt fenn is démonokkal kell megküzdenünk? Marci! Én nagyon félek!
- Gyere, ülj a vállamra! Nem lesz semmi baj! Te is tudod, hogy tovább kell lépnünk! - magyarázott Marci, és biztatóan Fannira mosolygott. - Tudhatnád már, hogy sokkal bátrabb vagyok, ha segítesz nekem.
Fanni arcán halovány mosoly suhant át. Nem válaszolt, de sietve elhelyezkedett Marci vállán. A fiú megállt a csigalépcső első fokán. Bebámultak a sötétbe. Marci elindult. Jobb kezét a hideg kőfalra tapasztotta. A huszadik lépcsőfok után teljes sötétség burkolta be őket. Marci még óvatosabban haladt előre. Lábával egyesével tapogatta ki a lépcsőfokokat, melyek a falakon átszivárgó nyirkosságtól egyre síkosabbá váltak.
- Nézd, Marci! - kiáltott Fanni. - Fényt látok odalenn!
- Csakugyan! Én is látom!
Marci magának sem merte bevallani, hogy a rémület újra eluralkodik rajta. Ahogy a csigalépcső szélesedett, szíve egyre gyorsabban kalapált. Lassan kivehetővé vált a fény forrása. Odalenn gyertyák világítottak. És még valami más. Sárgás fény ragyogta be a hatalmas termet, melynek csipkés boltívvel díszített kőajtajában Marci megállt.
- Odanézz Fanni! - ámuldozott Marci. - Mennyi kincs! Mennyi ragyogó, csillogó arany! Ha ezt a mama látná!
- Nagyon szép! - suttogta Fanni. - Ezek a tárgyak éppen olyanok, mint a te kis kulcsod. Fényesek és mézsárgák!
Beléptek a terembe, melynek padlóját arany érmék, ékszerek, és díszes serlegek borították.
- Kik vagytok, és mit kerestek itt, ha szabad kérdeznem? - szólalt meg a közvetlen közelükben egy kellemetlen hang.
A terem közepén álló aranyládika mögül pöttöm manó lépett elő. Alig nagyobb, mint Fanni. Felugrott a láda tetejére, és csíkos harisnyás lábát hanyagul keresztbe dobta. Kicsi, kerek szemüvegét horgas orra végére tolta, ahogy a jövevényeket nézte.
- Nem hallottam a választ! - recsegte manó, és megpiszkálta hosszú, csíkos sapkája alól kilógó hegyes fülét, melyet ősz hajszálak kereteztek. - Nem a türelmemről vagyok híres! - kiáltotta, és felpattant a láda tetejére. - Ha valaki betör a kincseskamrámba, az a legkevesebb, hogy illedelmesen elnézést kér, és elmondja, hogy milyen szándékkal jött! - magyarázta felemelt mutatóujjal, miközben kockás harisnyájában úgy egyensúlyozott a láda tetején, mint egy kötéltáncos.
Marci már szóra nyitotta volna a száját, de a manó folytatta.
- Ki adott engedélyt rá, hogy ide gyertek? Talán egyenesen Fabi?
Hangosan felnevetett.
- Hogy ti milyen bután tudtok nézni! Talán azt sem tudjátok, hogy kicsoda Fabi?
Marci és Fanni a fejüket rázták.
- Sejtettem! Fabi én vagyok. A kijárat őrzője. Igen felelősségteljes munka, ti is láthatjátok. Nézzetek körül, mennyi kincs van itt! Tudjátok, hányan próbálkoztak már, hogy átjussanak a tündérszótárhoz? Hajjaj! Se szeri se száma! Minden kalandor megpróbál megvesztegetni, és rám tukmálja az aranyát.
Fabi úgy nevetett, hogy Fanni attól tartott, menten leesik a láda tetejéről.
- Még hogy nekem aranyat? Mire megyek vele, mondjátok meg? Csak itt gyűlik, porosodik! A szörnyek meg nem akarnak takarítani. Mindig csak én! Azt mondják, hogy nekik sokkal több dolguk van odafenn a betolakodókkal. Szerintük én ráérek kincset takarítani. Pedig, ha tudnák, hogy milyen nehéz munka ez...
A manó leugrott a ládáról, és terpeszülésben a földre telepedett. Arcát tenyerébe rejtette. Hatalmas könnycseppek törtek át görbe ujjai ketrecén, és átlátszó patakká folytak egybe.
- Én utálok takarítani! - zokogta. - Utálok! Szívemből! Ezt egyik szörny sem érti. Nincs itt senki, aki megértene!
Lemondóan legyintett.
- És ezek a betolakodók csak jönnek, jönnek, és addig tuszkolják az aranyaikat, míg végül Pürron, az óriáskígyó megunja, és egészben lenyeli őket. Ez az én tragédiám! Soha senkivel nem oszthatom meg a bajomat.
Marci felkiáltott.
- Megértelek! Én ugyanezt érzem! A nagymamám minden áldott este pöröl velem. „Marcikám, ne dobáld szét a ruháidat! Marcikám, nem törik le a kezed, ha elmosogatod a tányérodat! Marcikám, szedd össze szépen a cukorkás papírokat, amiket szanaszéjjel hagytál!" Állandóan a rend! A pormániáról nem is beszélve! Törlőruhát nyom a kezembe, hogy fényesítsem a bútorokat! De ugyan minek? Néhány nap, és ugyanolyan poros lesz, mint volt!
A manó hirtelen abbahagyta a sírást, és Marcira bámult.
- Nahát! Te vagy az első lény a világon, aki megért engem! Milyen nagyszerű!
Fanni lerepült Marci válláról. Felkapaszkodott az egyik arany gyertyatartóra, és onnan nézte őket. Érezte, hogy egyre mérgesebb.
- Ez hallatlan! - fakadt ki végül. - Micsoda társaságba keveredtem! Marci! Azt hiszem, a nagymamádnak mindenben igaza van! Igazán semmiség egy kis rendrakás. És neked sem lehetne okod a panaszra, kismanó, hiszen mindened megvan.
Fanni elnémult. Marci és Fabi értetlenül néztek rá. Ám a következő pillanatban a tündérlány arca megenyhült. Ellágyulva nézett a manóra.
- Talán egy dolog nem adatott meg neked, Fabi...
A manóhoz repült, és gyengéden végigsimította borostás arcát.
- Szerintem neked nem a takarítással van a bajod! Azt gyanítom, hogy nem törődik veled senki. Szörnyekkel vagy körülvéve, pedig egyáltalán nem vagy gonosz lélek.
Fanni lábujjhegyre állt, és hatalmas puszit nyomott a manó arcára. Fabi arcán két vörös rózsa nyílt.
- Nahát! Hogy te milyen kedves vagy! Igazán... Igazán jól esik. És a barátod is olyan... kedves.
Szemét újra elfutották a könnyek.
- Nekem még... Nekem még sosem adott puszit senki. Nekem még sohasem volt ilyen szép napom. Kérj tőlem, amit csak akarsz, kedves tündérlány!
- Segíts nekünk! - kiáltotta Fanni. - Meg kell találnunk a zárat, amibe Marci kulcsa beleillik. Meg kell találnom a tündérszótárt! Fabi, csak te segíthetsz!
A manó elmosolyodott, és a ládára mutatott.
- Ezt nyitja a ti kulcsotok! - súgta halkan. - Igyekezzetek, mielőtt Pürron megneszelné, hogy itt vagytok.
Marci a ládához ugrott, és a zárba dugta az aranykulcsot. Tökéletesen illeszkedett. Óvatosan kinyitotta a láda fedelét. Csodálatos látvány tárult eléjük. Egy szemet gyönyörködtető rét, melyen csillogó holdkő ösvény vezetett keresztül, és az út mellett vörös szirmú tölcsérvirágok tekergőztek.
- Ég veled, drága Fabi! - kiáltotta Fanni. Soha nem felejtem el a kedvességedet!
Azzal újabb puszit nyomott Fabi arcára, és beugrott a ládába, egyenesen a holdkő ösvény közepére.
- Gyere Marci!