Mesemalom

Marci hangosan ásított. Olyan hangosan, hogy a nagymama egész biztosan meghallja. Beugrott az ágyba, és bebújt a takaró alá.
- Fanni! - suttogta a takaró alól. - Ha hallasz, koppants kettőt!
A német szótár mögött egy apró harkály kettőt koppantott. Marci mosolyogva bólogatott, és a füléig magára húzta a ropogós, fehér paplant.
- Ha szólok, előbújhatsz! Várjuk meg, amíg a nagyi elalszik, rendben? Jobb, ha nem látja, hogy itt vagy. Olyan aggodalmaskodó. Ha megtudná, körbetelefonálná a rendőrséget, a tűzoltóságot, a katasztrófavédelmet, és a tetejébe áthívná a szomszédokat is.
Apró tüsszentések sorozata hangzott fel a könyvespolc felől.
- Hapci! Hapci! Hapci! Rendben! Kicsit még kibírom. Csak a por csiklandozza az orromat. Nem szoktál törölgetni?
Marci úgy tett, mint aki meg sem hallja a kérdést.
- Tarts ki! - suttogta. - Hallod? A nagyi most kapcsolta be a tévét. Figyeld ezt a zenét! Ez már a kedvenc sorozata. Legalábbis ezt állítja. Csak azt nem értem, hogy miért, amikor minden egyes részét átalussza...
Marci lekapcsolta az olvasólámpát az ágya mellett. Karját feje alá fonta, és az árnyjátékot figyelte a függöny mögött. Az akácfa girbe-gurba ágai, szabályos legyezőlevelei integettek vissza ma is. Mégis. Mennyire más volt ez az este. Micsoda izgalom! És kivételesen semmi köze a másnapi matek dolgozathoz. Nagymama egyenletesen szuszogni kezdett. A tévé ment a háttérben, már a reklámok hangzavara se hatolt be fáradt álmába.
Marci kipattant az ágyból. Az utcai lámpa beszűrődő fényében kitapogatta az asztalt, és rajta féltve őrzött kincsét.
- Mássz le ide! - suttogta a könyvespolc felé.
A vékony tablet képernyője felvillant a sötétben. Marci szárnysuhogást hallott a könyvespolc irányából. Megfordult a forgószékben, mely halkan megcsikordult. Álla leesett a csodálkozástól. Fanni a levegőben közelített felé. Kibontott szárnyai úgy csillogtak a szoba sötétjében, mint nagymama kedvenc nyaklánca, melyet csak az ünnepekre vett fel. A holdkő medál, mely oly finoman ragyogott a lila, a rózsaszín és a kék fehér tejjel bevont színeiben.
- De hát... de hát... Te tudsz repülni?! - hüledezett Marci.
Fanni magabiztosan landolt az asztal tetején, és közelebb lépett a villogó szerkezethez.
- Persze! Miért csodálkozol? Nem tudtad, hogy a tündérek tudnak repülni? Az lenne a furcsa, ha én nem lennék képes rá, ha már egyszer tündér vagyok. Azt hiszem...
A tabletre mutatott.
- Mondd, mi ez? Talán egy varázskocka?
- Ó, nem! - nevetett Marci. - Ez egy kisebbfajta számítógép. Tabletnek nevezik.
Fanni értetlenül nézett.
- Jó, igazad van! - mosolygott Marci. - Honnan tudhatnád, hogy mi ez? Elmagyarázom! Tényleg olyasmi, mint valami varázsdoboz... Belépek, felcsatlakozom a netre, és regisztrálunk a játékra, amiről meséltem.
- Nem nagyon értem, mit csinálsz, de ha jónak látod, tégy így! - bólogatott Fanni, és tovább kutatott Marci íróasztalán. Érdeklődve nézte a színes írószereket, a mindenféle kriksz-kraksszal telerótt füzeteket. De legjobban a vastag borítójú könyvek tetszettek neki, melyeket megannyi színes kép díszített.
Amíg Fanni nézelődött, Marci belépett és izgatottan beírta a keresőbe a „tündérvilág.com" címet. A monitor harsány színekre váltott. A képernyőn egymás után nyíltak ki a nagy, színes virágok. Pártaleveleiken mosolygós tündérlányok ültek. Marci álmélkodva figyelte, hogy mennyire hasonlítanak Fannira.
- Ők is tündérek, mint én! Látod?! - suttogta izgatottan Fanni a tablet mellett toporogva. -Gyere, menjünk oda hozzájuk! Szeretnék velük megismerkedni!
Marci mosolygott.
- Ez csak egy játék! Ne számíts rá, hogy összeismerkedhetsz velük, ők nem valódiak! Várj! Regisztrálok!
Fanni megrántotta a vállát. Nem értette, miért akarja Marci folyton ezt a regiszt-micsodát, de csinálja végre, ha neki olyan fontos. Biztosan az, mert most mondja harmadszor. És ha akarja, nyugodtan gondolja csak azt, hogy azok a lányok nem igaziak. Ki tudja. Talán róla is azt hiszi ... Tekintetével Marci finom ujjait követte, ahogy a gépen pötyögtet. A fiú elégedetten hátradőlt. A képernyőn megjelent egy barackruhás tündér. Elegánsan meghajolt előttük, és így szólt.
- Köszönjük a regisztrációt Marci és Fanni! Gyertek, lépjetek be a Tündérvilágba!
Marci a homlokát ráncolta. Tisztán emlékezett rá, hogy „Bubu" néven regisztrált. Mindig így szokott... Vajon honnan tudja ez a túlságosan is élethű bábu mindkettőjük nevét?!
- Mi az? - türelmetlenkedett Fanni. - Miért nem megyünk?
Marci a képernyőt nézegette. Ujját ajka elé emelve csendre intette Fannit.
- Nem tudok figyelni, ha nyavalyogsz! A belépés gombot keresem, de sehol nem találom. Milyen nevetséges program...
A lány váratlanul megragadta Marci kezét és húzta, húzta, egyenesen a képernyő felé.
- Mit akarsz, Fanni?!
- Gyere, csak előre kell dőlnöd! - suttogta.
Marci könnyedén kiszabadíthatta volna magát Fanni apró markának szorításából, de kíváncsisága győzött. Mi van, ha hagyja magát, miért is ne? Úgysem sikerülhet! Micsoda butaság! De ha annyira ragaszkodik hozzá... Szemét behunyta, és előredőlt. Arra hajlott, amerre a csöpp tenyér parancsoló mozdulata húzta.
- Úgy! Most már kinyithatod a szemed!
Marci magában kuncogott. Fanni nem ismeri a számítógépet, semmit nem tud a belépésről, meg a billentyűparancsokról... Vajon mit eszelt ki? Ám amikor kinyitotta a szemét, álla leesett a csodálkozástól.
- Mi ez?! Hol vagyok? - kiáltotta.
Zoknis lába liláskék füvön állt, körülötte mindenhol hatalmas, színes virágok nyíltak a méregzöld, lándzsás levelek között. A szirmok mögül tündérek leselkedtek.
- Ez itt a Tündérvilág! - lépett Marci elé egy barackszín ruhát viselő tündérlány. - Ide regisztráltál, nem igaz?!
- Igen, de...
- De mi? - nevetett egy piros ruhás lány, miközben a tündérek lassan körbevették őket. - Eldöntöttétek már, hogy akartok-e velünk játszani? Hiszen ezért jöttetek, nem igaz?
- Játszani?! - csodálkozott Fanni. - Nem, mi nem ezért jöttünk. Bár jó lenne kipróbálni!
A tündérek csodálkozva néztek rájuk. Fanni nagy levegőt vett.
- Én is tündér vagyok, akárcsak ti. De én rossz helyre születtem. Marciéknál, ahol a gubóból kibújtam, nincsenek tündérek, az az emberek világa. Nem tudom, hogy hol keressem a hazámat - szólt elkámpicsorodva, de a következő pillanatban smaragdszemében ragyogó fény gyúlt. - De van egy nyom! - kiáltotta. - Egy üzenet, amit a gubó mellett találtam.
Előhúzta a papírfecnit szoknyája zsebéből, és megmutatta a körülötte álló tündéreknek.
- Sajnos, én nem tudom elolvasni, és Marci sem. De ti talán tudtok segíteni! Ez itt tündérírás, nem igaz?
Marci még mindig nem tudott megszólalni. Tátott szájjal nézte a szebbnél szebb, színes ruhás tündérlányokat, akik izgatottan adták körbe Fanni üzenetét. Mennyi loknis hajkorona, mennyi selyemruhácska. És mennyi bájos arc! Az osztálytársai sárgák lennének az irigységtől, ha látnák ezt a tökéletes szépséget!
- Mi a játékvilág tündérei vagyunk, sajnos, nem ismerjük a tündérírást. - mondta szomorúan egyikük, akinek hosszú, szőke haját halványrózsaszín masni díszítette.
- Tudom már! Nektek a tündérszótárra van szükségetek! - kiáltott fel egy lilaruhás tündérlány.
- Tündérszótárra? - csodálkozott Fanni. - Az meg micsoda?
- Biztosan olyan, mint minden más szótár! - felelte Marci. - Megnézheted, hogy a számodra ismeretlen szavak mit jelentenek azon a nyelven, amelyiket érted.
A tündérlányok helyeslően bólogattak.
- Rendben! - vágta rá Fanni. - Keressük meg! Felőlem indulhatunk is. Odakísértek minket?
- Az első szintre vagyunk beosztva, sajnos, nem mehetünk veletek! - sóhajtott a lilaruhás. - De ti induljatok el bátran! A Tündérvilágban hét szinten kell átkelnetek a tündérszótárig. De ennél többet mi sem tudunk. Soha nem jártunk még arrafelé, és senki nem tudja közülünk, hogy mit rejt az a szint. Ugyanis titkos...
Marci a fejét vakarta. Még mindig nehezen hitte el, hogy világoskék pizsamájában tündérlányok között álldogál egy számítógépes játék kellős közepén. Eszébe jutott a nagymama. Kétségbe fog esni szegény, ha nem találja reggel az ágyában...
- Mennyi idő alatt érjük el a hetedik szintet? - kérdezte. - A lányok azt mesélték az iskolában, hogy ez a játék izgalmas, és nagyon nehéz! Az alacsonyabb szinteket sem könnyű teljesíteni. Az osztályban még senki nem jutott tovább az ötödiknél.
A lilaruhás tündér mosolyogva válaszolt.
- Minden az ügyességeteken, és a leleményességeteken múlik. Néhány óra alatt is el lehet érni a felső szintet. De volt olyan játékosunk is, aki hónapokon keresztül hiába próbálkozott, valahol mindig megrekedt. Onnan tudom, hogy én kezelem a jelentéseket - pirult el a tündér. - Mi lesz, elindultok végre?
Marci és Fanni egymásra néztek.
- Velem tartasz? - kérdezte halkan Fanni. Szemében aggodalom bujkált.
Marci elgondolkodva nézett maga elé.
- Kiléphetek a játékból?
- Persze! Bármikor! Csak meg kell találnod a kaput! - kuncogott a sárga ruhás tündér, kinek fitos orrát halvány szeplők pöttyözték. - No, mi az? - cukkolta. - Mégsem tartasz a kis barátnőddel? Talán inadba szállt a bátorság?
Marci mérgesen toppantott.
- Mondtam én olyat, hogy nem tartok vele? De reggelre mindenképpen haza kell érnem. Ezért kérdeztem a kilépést. Tudjátok, iskolába kell mennem, matek doga lesz. És a nagymamám nagyon felizgatná magát, ha nem találna reggel...
- Igazi lovag vagy! - bólintott elismerően a ciklámen ruhás tündér. - Nos, mire vártok még? Ott a második szint bejárata. Az első szintet már sikerrel teljesítettétek! Itt, nálunk...- nevetett. - Mi most búcsúzunk. Vár ránk a következő játékos. Sok sikert, érdekes kalandot kívánunk!
A tündérek barátságosan integettek, és egyetlen szempillantás alatt eltűntek a szirmok közt. Marci Fannihoz lépett.
- Talán egyszerűbb lenne, ha együtt mennénk. És biztonságosabb is - mondta. - Felülsz a vállamra?
Fanni bólintott. Néhány szárnycsapással Marci bal vállán termett, és kényelmesen elhelyezkedett.
- Tessék, itt ülök, ahogy kérted. Indulunk végre?
Marci bizonytalan léptekkel elindult a tükrös ajtó felé, melyre az imént a tündérek rámutattak. A hatalmas, domború tükör ormótlanul szélesre torzította Marci mellkasát, hasát, és Fanni Marci vállára alálógó, csupasz lábacskáit.
A fehér liliom szirmai közül t újra kikandikált a lilaruhás tündérlány,
- Várjatok! - kiáltotta. - Hoztam neked egy cipőt - intett vidáman Fanninak. - Mégsem járkálhatsz mezítláb!
Marci vállához repült, és áttetsző tündérszárnyával szaporán legyezve, a levegőben igazította Fanni lábára az égszínkék cipellőt.
- Nahát! Éppen olyan színe van, mint a szoknyámnak! És mint a pizsamádnak! - álmélkodott Fanni.
- Nem véletlenül! - mosolygott a tündér. - Mi ügyelünk a részletekre!
Búcsút intett, és gyors szárnyapásokkal berepült a virágok közé.
- Gyerünk! Nyiss be! - vezényelt Fanni.
- Jól van, rendben! De bátor valaki itt a vállamon... - motyogott Marci, és lenyomta a tükrösajtó díszes ezüstkilincsét.