Mesemalom

Tivadar hazafelé baktatott. Agyában egyre a professzorral folytatott beszélgetés járt. A mikrobák és a fák együttélése... Milyen izgalmas téma, gondolta, és felidézte magában tanára csillogó tekintetét, hullámzó ezüst szakállát, elegáns kézmozdulatait, ahogy a munkahelyi ebéd közben az új kutatásról magyarázott. Bárcsak őt is bevenné a kutatócsoportba! Német, izlandi, orosz, perui és borneói helyszínre mehetnek majd a kiválasztottak. A mikrobák és a fák, dünnyögte maga elé. Megtorpant. Figyelmét egy csavart törzsű akác terelte el, ami a lakótelep első tízemeletes előtt háza előtt az útjába akadt. Megsimította a viharvert fa repedezett kérgét.

Nocsak, mi ez, figyelt fel a fatörzsre tűzött papírdarabra. Ügyetlen kéz dolgozhatott itt. Éppen, mint az övé, mosolyodott el, a gombostű félúton elhajlott.
- Kérem, segítsenek! - betűzte hangosan. - Tegnap eltűnt otthonról a cicám. Hófehér, fajtatiszta török angóra. Három éves, Blans névre hallgat.

A felirat alatt egy elegáns, hosszúszőrű fehér macska képét, és egy telefonszámot helyezett el az ismeretlen hirdető. Alighogy Tivadar befejezte az olvasást, az akácfa tüskés ágaiba, nyárról őrizgetett, elszáradt leveleibe belecsimpaszkodott a szél. Először nem sok sikerrel, a fa meg sem mozdult. De szélúrfi dühödten új lendületet vett, és következő támadásával letépte a feliratot.

- A csudába! - kiáltott fel Tivadar, és a papír után vetette magát, amit a szél a magasba repített, majd játékosan újra meg újra megperdített a levegőben. - Megvagy! - kiáltotta lihegve, és markába szorította a hirdetést, amit végre sikerült kitépnie láthatatlan ellenfele markából.

Egy kalapos járókelő állt meg a közeli járdán, és a repülő fecnivel viaskodó, langaléta ifjút figyelte.
- Elkaptam! - kiáltotta felé örömmel Tivadar.
Ismeretlen szemlélőjéhez felé fordult, és büszkén a magasba tartotta hadizsákmányát.
- Ez egy hirdetés - magyarázta Tivadar. - Valakinek eltűnt a macskája. Igazán szép cica, nem?
- Mutassa csak! - kiáltotta az idősebb úr, és Tivadarhoz sietett.
A bácsi egyik kezével a papír felé nyúlt, míg a másikkal azon igyekezett, hogy a fejére szorítsa ódivatú kalapját, nehogy megkaparintsa szélúrfi, aki még mindig a közelben ólálkodott.
- Ó, igen, láttam már ezt a hirdetést! - emelte fel fejét az úr, és Tivadar felé hunyorított vidáman csillogó, kék szemével. - Tele van vele a lakótelep!
- Egy török angóra macska eltűnéséről szól...- magyarázta Tivadar.
- Igen, tudom. Blans névre hallgat. Tényleg szép cica. Finom jószág! Ismerem a gazdáját is, a mi házunkban lakik. Ő a mi zenészkisasszonyunk.

Az öregúr elhallgatott. Mosolyogva nézett a hirdetésen szereplő képre, azután Tivadarra, majd a papírt újra Tivadar markába nyomta.
- Menjen, keresse meg! - szólt határozottan.
Kezét a kalapjához lendítette, és hátat fordított. Tivadar elképedten bámult utána. Az öregúr ahogy jött, el is tűnt, mintha köddé vált volna a szürke betonfalak között. A fiú megvakarta bozontos üstökét.
- Keressem meg?! - motyogta maga elé. - Kire gondolt? A macskára? Vagy a lányra?!

Tivadar nem emlékezett rá, hogyan jutott el hazáig. Máskor, amikor hazaért, első dolga volt, hogy lehúzza a porvédő leplet mikroszkópjáról, a legdrágább eszközről az egész lakásban. Drágább volt, mint az ülőgarnitúrája. De most eszébe sem jutott a műszer. Ledobta magát a kanapéra, és a cetlit nézegette. Felcsillant a szeme. Felugrott. A rugók fájdalmasan csikorogtak az ócska matracban. Hát persze, gondolta, meg kell mutatnom Borneónak.

- Borneó! - kiáltotta. - Hol vagy? Gyere gyorsan, Borneó!

A fekete kandúr azonnal meghallotta a hívást, és a kanapé tetejére ugrott. Professzoros tekintettel fürkészte gazdáját, azután a papírt, amit Tivadar az orra elé dugott, azután kisvártatva a parkettán landolt. Izgatottan, gyors léptekkel járt keresztül-kasul a lakásban.

- Mi a baj? - kiáltott rá a gazda.
-
Borneó az erkélyajtóhoz szaladt, és kaparászni kezdte. Panaszosan nyávogott.

- Kiengedlek, jól van, na! - vakarta a fejét Tivadar. - Csak tudnám, mi a fene ütött ebbe a macskába...