Sokat dolgoztunk, hogy a mesemalom megszólalhasson. Így akkor is mesét hallgathatnak a gyerekek, ha a fáradt szülők egy hosszú nap után nem érkeznek kedvet a meséléshez, ám nem akarják csemetéjüket mese nélkül hagyni. Mert a mesére minden nap szükség van!
Mimi, Picasso és a két tüsténmanó a furmányföldi bokorerdőben bandukoltak. Az utat színes cserjék szegélyezték, leveleik jókedvűen kapaszkodtak össze. A körülöttük nőtt virágok sárga bugái úgy hajlongtak a hűvös szélben, mint a balett-táncosok.
A furmány olyan keserűen óbégatott, hogy Kajtánka könnyei azon nyomban eleredtek.
- Mi tényleg csak segíteni akartunk! – pityergett.
Mimi elszomorodott. Ez nem lehet igaz, gondolta, eljutott egészen eddig, és most egy elromlott sorompó állja az útját. Picasso olvasott gazdája fejében. Nagy, zöld szemével szomorúan pislogott felé.
- Nem kell szomorkodni, kislány! – szólalt meg a határőr. – Megjavítom, vagy ne legyen a furmány a nevem!
Kajtánka és Lupi haladtak elöl a kanyargó ösvényen. Néha visszanéztek, nem szorul-e véletlenül segítségre Mimi és a macskája. Vígan szaporázták lépteiket, és közben egy dalocskát dúdoltak.
Picasso gondosan körbetörleszkedett Mimi lábán.
- Meggondoltad? Tényleg el akarsz menni arra a szörnyű helyre? – nyávogta gyengéden. – A barátnőd biztosan nem haragszik meg a barikari miatt. Megmondod neki, hogy ellopták. Nem te tehetsz róla, hát nem igaz?
A humbug, mintha meg sem hallotta volna a tüsténmanók gúnyolódó kórusát, csillogó szemmel figyelte a vendégeket.
- Most már mennünk kell! – szólalt meg Mimi. – Meg kell keresnem a barikarimat!
Mimi és a két tüsténmanó letelepedett a humbug mellé. Picasso sértődötten leheveredett a fűbe, és behunyta a szemét.
- A legizgalmasabb történeteket így szokta végighallgatni! – próbálta mentegetni macskája viselkedését Mimi.
Lupi közelebb húzódott Mimi füléhez.
- Ez egy humbug! Ne hidd el egyetlen szavát se! Folyton lódítanak, meg kiszínezik a történeteket.
Kajtánka is közelebb lépett.
Lupi és Kajtánka ujjongva készülődött.
- Viszünk magunkkal ennivalót! Magocskákat. Pempőcskéket! Huhú, megtömjük a zsákot, ugye, Kajtánka? Segítesz?
Mimi elgondolkolva üldögélt a huppantó szélén, ahol Lupi még mindig jóízűen húzta a lóbőrt. Annyi minden történt vele. Egy vadidegen ország vadidegen kunyhójában egy vadidegen manó horkol mellette. A másik Picasso bajuszát törölgette
Mimi egy pillanatra megállt Lupi házikója előtt. Megcsodálta a nagyhasú, fehér kunyhót, melyen a homlokzatot sok-sok ablak díszítette, valamennyi tele színes virággal. A piros cserepes tetőt tarka trombitás virágok futották be.
Lupi, a manómester törékeny kezét Mimi felé nyújtotta. Hosszú ujjai melegen fonták körbe a kislány párnás tenyerét.
- Segítek felállni! – szólt zavartan.
A szénakazalt, ahova Mimi huppant, furcsa szerzetek állták körbe. Aprócska manók pislogtak felé izgatottan nagy, távol ülő barna szemeikkel.
Picasso előre haladt. Magasra emelt tarka farka hegyesen az ég felé mutatott, mint a karmesteri pálca. Ha mögötte zenekar állt volna, a zenészek biztosan meg sem mertek volna moccanni, arra gondolva, hogy egyetlen pillanat, egy intés, és megkezdődik a nyitány.
Picasso magabiztosan haladt előre. Jól tudta, hogy a kerti fészer mögött lehet a legegyszerűbben átjutni az üres telekre. A közös kerítés előtt úgy sorakoztak egymás mellett a bokrok, mint a katonák, vigyázzállásban, egyenzöldbe öltözve. De a fészernél a tujasor végét ért, és a kerítés is alacsonyabb volt. Olyan alacsony, hogy még egy kilenc éves kislány is könnyűszerrel átjuthatott rajta.
Picasso csak ült, ült és bámult lefelé.
- Elárulod, mit nézel? Látsz valamit? – kérdezte Mimi.
A macska orrával a fészer irányába bökött.
- Látod, amit én? Ott! Szemben a kötélhágcsóval!
Mimi pupillája tágra nyílt. Arra bámult, amerre Picasso mancsa mutatott.
Fagyos napok köszöntöttek a kertre. Cirmi nehezen vette rá magát, hogy kisurranjon délutáni sétájára, és még a megszokottnál hamarabb tért vissza a házba. Brrr, rázta meg hidegtől megmerevedett lábacskáit, és letelepedett a kandalló előtti süppedős szőnyegre. Megbűvölten nézte, ahogy a tűz gyermekei vidáman járják pattogós táncukat.
Abban az évben valahogy különösen nagy volt a hideg. Még Lappföldön is zordabb volt az idő, mint ahogy azt a vidék lakói megszokták. Így esett, hogy azon a télen a rendetlen nyulak a szokásosnál is hamarabb kucorodtak be Mikulás Apó házába.
- Apa azt mondta, addig játszhatok itt fenn, míg be nem verem a fejem a kalyiba plafonjába. Nézd, Picasso! Szerencsére nem nőttem még olyan nagyra. Talán egy kicsit kisebb is vagyok, mint a többi kilenc éves.
Mimit majd szétvetette az izgalom. Jön, mondogatta, talán hogy meggyőzze önmagát, nem álmodik. Fanni eljön idén is, nemhiába várja.