Sokat dolgoztunk, hogy a mesemalom megszólalhasson. Így akkor is mesét hallgathatnak a gyerekek, ha a fáradt szülők egy hosszú nap után nem érkeznek kedvet a meséléshez, ám nem akarják csemetéjüket mese nélkül hagyni. Mert a mesére minden nap szükség van!
A tetőről leszánkázott cserép helyén tátongó lyukon át csupán egyetlen, kíváncsi fénynyaláb kandikált be a sötét padlásra.
Eljött az este. A csillagok ma is szorgalmasan dolgoztak, gyorsan pihenni küldték a napot, és aranytól csillogó fekete bársonnyal húzták körbe a sápadt égboltot. A Hold is félretette lustaságát. Előkapta sarlóját, büszkén felemelte, hogy magasan tündököljön az éj fekete tengere felett.
Gusztávó elégedetten totyogott a fészke felé. Túl sokat időztem távol, gondolta, de lesz mit mesélnem Liánának. El sem kell mozdulnia a fiókák mellől, a hírek házhoz mennek. És még egy ilyen történetet! Szegény Petya! Az a szemérmetlen szarka!
Petya elégedetten megsimította a nyaka köré bújó csíkos sálat. Elgondolkodva vakargatni kezdte a füle tövét, mintha valami nyugtalanítaná. Zsebéből előhúzta a gyűrött listát.
- Lássuk csak, lássuk! Megkerült a sálam!
A mókus izgatottan körbeszaglászott.
- Hoztál valamit vacsorára? A mogyoró sajnos, már elfogyott.
Petya megkönnyebbülten baktatott hazafelé. Hátán végre üresen himbálózott a malaclopó.
- Hapszi! – tüsszentett hangosan kunyhója küszöbén.
A manót Gusztávó szigorú tekintete kísérte
A tavaszköszöntő virágok rég elhervadtak Klotild néni virágoskertjében, már csak zöld leveleik élvezték a nyári nap bizsergető melegét. A bazsarózsa nemrég még rózsaszínben pompázó, száraz kontya barnán bólogatott, amikor Szélúrfi elsuhant felette.
Petya nagyot sóhajtott, betette Uzsis Zsuzsit a malaclopóba, és folytatta patakparti sétáját. Liánáék mellett vezetett el az útja. Épp akkor jött rá a tüsszenthetnék, amikor fészek mellé ért.
A patak partján izgatottan hápogtak a gácsérok. Gusztávó, aki a rangidős volt közöttük, a csőrével kopogtatott egy piros pöttyökkel díszített sárga dobozkát. Petya akkor ért oda, amikor a doboz kipattant.
Petya fáradtan bandukolt a játszótér mellett kanyargó, széles fasorban.
- Engedjenek ki! – kiabált a kalandregény Petya malaclopójában. – Segítség! Elraboltak!
A könyvecske izgatottan pörgette meg lapjait.
- Legyen! Elmesélem, miről írtak az oldalaimon.
- A manóba! Biztosan izgalmas olvasmány vagy! – bólogatott Petya, és kifújta bedugult orrát.
Petya lógó orral botorkált az elhagyatott utcákon. Hátára vetett malaclopójában a szürke plüssnyuszi már elszunyókált. Elaltatta az egyhangú himbálózás. Sosem lesz vége ennek a náthának, bosszankodott magában Petya, sosem.
Nyusza nagyot sóhajtott, és belekezdett eltűnésének szomorú történetébe.
- Norbi sosem vált volna meg tőlem. Soha! Amikor kicsi volt, csak úgy tudott elaludni, ha a fülemet az orrához nyomta. Tudod, az én fülem nagyon finom plüssanyag.
Petya ennél vacakabbul már nem is érezhette volna magát. Minden ötödik lépésnél tüsszentenie kellett. Jobbnak látta befogni az orrát, amikor a balkesztyűt visszadugta Ottó kabátzsebébe.
A régi parasztház kamrájában azon az estén is összegyűltek az állatok. Hold Apó serényen mutatta nekik az utat a sötét éjszakában.
Azon a télen semmi nem úgy alakult, ahogy Mikulás apó elképzelte. Két krampusza, Kampec és Csuszpájsz vírusosak lettek a nagybevásárlás után. A ház hátsó felébe különítette el őket, és a kisablakon keresztül minden nap gondosan bekészített számukra elegendő élelmet, gyógyszert.
- Tele vagyok! – szólt Margó, és nagyot sóhajtott.
- Tessék?! – csodálkozott Petya.
- Ahogy mondom. Katica telis-tele írt. Megmutassam?
Petya a hátára csapta malaclopóját, és bojtos sapkáját fázósan a fülére húzta.
- Hidegek még a hajnalok! – csóválta a fejét. – Hiába, no, az öreg tél már nehezen vánszorog odébb. De hol a csudába lehet a csíkos sálam? – tapogatta meg a hidegtől libabőrössé vált nyakát.
A kis kesztyű előregörbült. Szeméből záporozni kezdtek a könnyek.
- Annyira hiányzik a kis Ottó! Mi lesz most vele? Sokáig tart még ez a hideg tél!
Petya a padlóra huppant, és ölébe vonta a piros kesztyűt.
Petya besurrant a házba, ahol a szemüveges kisfiú, Matyi lakott. Körülnézett, óvatosan letette Vaksit a gazdája íróasztalára, és kiszaladt az utcára. Sürgősségi szolgálat soron kívül teljesítve, vigyorgott elégedetten, és vidáman kerülgette az iskolából hazafelé siető gyerekek zoknis lába