Sokat dolgoztunk, hogy a mesemalom megszólalhasson. Így akkor is mesét hallgathatnak a gyerekek, ha a fáradt szülők egy hosszú nap után nem érkeznek kedvet a meséléshez, ám nem akarják csemetéjüket mese nélkül hagyni. Mert a mesére minden nap szükség van!

A szénakazalt, ahova Mimi huppant, furcsa szerzetek állták körbe. Aprócska manók pislogtak felé izgatottan nagy, távol ülő barna szemeikkel.
Picasso előre haladt. Magasra emelt tarka farka hegyesen az ég felé mutatott, mint a karmesteri pálca. Ha mögötte zenekar állt volna, a zenészek biztosan meg sem mertek volna moccanni, arra gondolva, hogy egyetlen pillanat, egy intés, és megkezdődik a nyitány.
Picasso magabiztosan haladt előre. Jól tudta, hogy a kerti fészer mögött lehet a legegyszerűbben átjutni az üres telekre. A közös kerítés előtt úgy sorakoztak egymás mellett a bokrok, mint a katonák, vigyázzállásban, egyenzöldbe öltözve. De a fészernél a tujasor végét ért, és a kerítés is alacsonyabb volt. Olyan alacsony, hogy még egy kilenc éves kislány is könnyűszerrel átjuthatott rajta.
Picasso csak ült, ült és bámult lefelé.
- Elárulod, mit nézel? Látsz valamit? – kérdezte Mimi.
A macska orrával a fészer irányába bökött.
- Látod, amit én? Ott! Szemben a kötélhágcsóval!
Mimi pupillája tágra nyílt. Arra bámult, amerre Picasso mancsa mutatott.
Fagyos napok köszöntöttek a kertre. Cirmi nehezen vette rá magát, hogy kisurranjon délutáni sétájára, és még a megszokottnál hamarabb tért vissza a házba. Brrr, rázta meg hidegtől megmerevedett lábacskáit, és letelepedett a kandalló előtti süppedős szőnyegre. Megbűvölten nézte, ahogy a tűz gyermekei vidáman járják pattogós táncukat.
Abban az évben valahogy különösen nagy volt a hideg. Még Lappföldön is zordabb volt az idő, mint ahogy azt a vidék lakói megszokták. Így esett, hogy azon a télen a rendetlen nyulak a szokásosnál is hamarabb kucorodtak be Mikulás Apó házába.
- Apa azt mondta, addig játszhatok itt fenn, míg be nem verem a fejem a kalyiba plafonjába. Nézd, Picasso! Szerencsére nem nőttem még olyan nagyra. Talán egy kicsit kisebb is vagyok, mint a többi kilenc éves.

Mimit majd szétvetette az izgalom. Jön, mondogatta, talán hogy meggyőzze önmagát, nem álmodik. Fanni eljön idén is, nemhiába várja.
Luca cica a kisszoba ablakában ült. Kíváncsian hallgatta a falevelek izgatott zizegését a nyirkos, novemberi éjszakában. Szélúrfi ma alaposan felkavarta a környéket, és még mindig nem csitult le harci kedve, sőt, mintha még dühödtebben támadta volna a szomorú, kopaszodó fákat.
A macska testvérpár a kert végében hevert, az elszáradt falevelek gondosan összegyűjtött kupacain süttették a hasukat.
- Áldás a napsütés novemberben! – ásított Laci. – Nagyon élvezem ezt a finom időt!
- Én is! Én is! – gömbölyödött sóskiflivé Luca. – Még az undok köd is felszállt!
A tetőről leszánkázott cserép helyén tátongó lyukon át csupán egyetlen, kíváncsi fénynyaláb kandikált be a sötét padlásra.
Eljött az este. A csillagok ma is szorgalmasan dolgoztak, gyorsan pihenni küldték a napot, és aranytól csillogó fekete bársonnyal húzták körbe a sápadt égboltot. A Hold is félretette lustaságát. Előkapta sarlóját, büszkén felemelte, hogy magasan tündököljön az éj fekete tengere felett.
Gusztávó elégedetten totyogott a fészke felé. Túl sokat időztem távol, gondolta, de lesz mit mesélnem Liánának. El sem kell mozdulnia a fiókák mellől, a hírek házhoz mennek. És még egy ilyen történetet! Szegény Petya! Az a szemérmetlen szarka!
Petya elégedetten megsimította a nyaka köré bújó csíkos sálat. Elgondolkodva vakargatni kezdte a füle tövét, mintha valami nyugtalanítaná. Zsebéből előhúzta a gyűrött listát.
- Lássuk csak, lássuk! Megkerült a sálam!
A mókus izgatottan körbeszaglászott.
- Hoztál valamit vacsorára? A mogyoró sajnos, már elfogyott.
Petya megkönnyebbülten baktatott hazafelé. Hátán végre üresen himbálózott a malaclopó.
- Hapszi! – tüsszentett hangosan kunyhója küszöbén.
A manót Gusztávó szigorú tekintete kísérte
A tavaszköszöntő virágok rég elhervadtak Klotild néni virágoskertjében, már csak zöld leveleik élvezték a nyári nap bizsergető melegét. A bazsarózsa nemrég még rózsaszínben pompázó, száraz kontya barnán bólogatott, amikor Szélúrfi elsuhant felette.
Petya nagyot sóhajtott, betette Uzsis Zsuzsit a malaclopóba, és folytatta patakparti sétáját. Liánáék mellett vezetett el az útja. Épp akkor jött rá a tüsszenthetnék, amikor fészek mellé ért.
A patak partján izgatottan hápogtak a gácsérok. Gusztávó, aki a rangidős volt közöttük, a csőrével kopogtatott egy piros pöttyökkel díszített sárga dobozkát. Petya akkor ért oda, amikor a doboz kipattant.
Petya fáradtan bandukolt a játszótér mellett kanyargó, széles fasorban.
- Engedjenek ki! – kiabált a kalandregény Petya malaclopójában. – Segítség! Elraboltak!