Mesemalom

Aldin éjfekete haját és smaragd szemét az édesapjától örökölte. Porcelán szépségű arca magához vonzotta a tekinteteket. A királyfi hetek óta egy szemhunyásnyit se aludt. Az izgalom, mint egy láthatatlan pók a nappalait is átszőtte. Híria alig találkozott vele ezekben a napokban, de Aldin nem nyűgösködött. Tudta, hogy az édesanyjának sok a gondja, különösen elfoglalt azóta, mióta Heimon távolléte miatt vállára szakadt az ország temérdek gondja.

A születésnap hajnalán személyesen Híria szolgálta fel a trónörökös reggelijét. Az ezüst tálcán hatalmas, csokoládés kuglóf illatozott.

- Boldog születésnapot, kincsem! - tárta szét a karját Híria. Aldin úgy, ahogy volt, pizsamában, belevetette magát az édesanyja ölébe.
- Gyere, reggelizzünk együtt! Aztán indulás, vár a meglepetés!
Híria megsimogatta Aldin finoman fénylő fekete hajtincseit.

Aldin éppen csak egy falatot bírt lenyelni kuglófból. Az ablakon át látta, hogy a királyi hintó elé fogott telivérek patájukkal a macskaköveket kaparják. A horkantásukkal kiáramló pára tejfehér felhőket formált a hűvös hajnali levegőbe. A máskor nyüzsgő udvar most tátongott az ürességtől. A Szivárvány Palota valamennyi lakója az elkerített földhöz sietett, hogy jó helyet kapjon az ünnepségen. Az udvari bekészítők hajnalban elhelyeztek százhetvennyolc széket az első sorban. A háttámlákra egyesével ráakasztották a díszes pergameneket, rajtuk a sejemanók teljes nevével és azzal a szöveggel, hogy „sejemanó részére fenntartva, aki rengeteget segített a királyfi meglepetésének előkészítésében". Az emberek a sejemanókról pusmogtak, amíg ők az elismerő tekintetek sorfalától kísérve, kipirult arccal elfoglalták helyeiket. A dicsérő pergameneket az ölükben szorongatták.

A vízpartiaknak nem kellett különösebb bekészítés. Elhelyezkedtek a tündérrózsákon, vagy egyszerűen vizesárokban vagy a vízparton álldogáltak. A sejemanók székein kívül kizárólag a királyi család trónszékei álltak az elkerített föld szélénél. Persze teljesen feleslegesen, mert Híria és Aldin nem üldögélni érkeztek a helyszínre, Szféria pedig nem tudta és nem is akarta levetkőzni azt a szokását, hogy a trónus helyett inkább egy vaskos faágon üldögéljen. Heimon sokszor adott hálát a sorsnak, hogy Híriának és Aldinnak már nem nőtt tündérszárnya. Nem tudta elképzelni, hogy a nehéz királyi köpenyben fára másszon, úgy, ahogy azt királyi elődje, Amaron, gyakran megtette Szféria kedvéért.

A reggeli nap sugarai rákuporodtak az érett kalászokon ücsörgő harmatcseppekre. Az aranyló búzamezőt békés szellőfiúk simogatták, akiket Híria királyi paranccsal odarendelt az eseményre. A vizesárokkal elkerített föld szélén tapinthatóvá vált az izgalom. Minden bámészkodó az ünnepelt megjelenésére várt.

A királyi hintó végre megjelent a poros úton. A kocsis erősen visszahúzta a kantárt, hogy megállítsa a felgyorsult méneket. Aldin lesegítette édesanyját az ülésből.

A királynő pompás selyemruhája végigseperte az aranyló kamillavirágokat, amik fejet hajtottak a fejedelmi uralkodó asszony léptei nyomában. Megszólaltak a fanfárok, jelt adva az ünnepség megkezdésére. Hamarosan a legyek zümmögését sem lehetett hallani. A nép Híria köszöntőjére várt. A királynő szelíd tekintetét lassan végighordozta szeretett földijein, azután szeme megpihent a kis királyfin.

- Édes gyermekem, Aldin! Az ország izgatottan várta ezt a napot, a te kilencedik születésnapodat. Kimondhatatlanul boldog vagyok, hogy ilyen sokan együtt lehetünk ma. Bizonyosan tudom, hogy gondolatban édesapád, Heimon is velünk ünnepel most. Drága Aldin! Tudnod kell, hogy a születésnapi meglepetés elkészítésében rengetegen segítettek nekem. Nagymamád, Szféria, Umber és a vízpartiak, Trunk és a sejemanók együtt szorgoskodtak. Senki nem kíváncsiskodott és senki nem kotnyeleskedett, így hát nincs rossz előjel, ami a születésnapodat beárnyékolhatná. Kiáltsuk hát egyszerre!

S azzal mindenki, aki élt és mozgott, egyszerre kiáltotta a kalandriai születésnapi köszöntőt.
- Boldog születésnapot, rengeteg kalandot kívánunk, Aldin!

Aldin meghatottan pillantott körbe, és az ősi szertartásos mozdulattal, illedelmesen hajolt meg az egybegyűltek előtt. Tekintetével a nagymamáját kereste, aki a közeli nyárfa ágán ücsörgött és a magasból dobált csókokat az unokájának. Híria kézen fogta a fiát. A vendégek lélegzetvisszafojtva várták a folytatást. „Vajon mi lehet az ajándék?".

Híria szelíden a búzamező felé irányította a trónörököst.
- Gyere, kérlek, szedj egy maréknyi búzát! - suttogta Híria Aldin fülébe olyan halkan, hogy a kérést csak Aldin hallhatta.

A királynő - nem törődve a selyemruhájával - belegázolt az aranyló búzamezőbe és maga után húzta Aldint. A királyfi kezébe pergette a búzakalászok érett magjait. Amikor összegyűlt egy jó maréknyi búza, Aldin és Híria elindultak a tündérlepel irányába. A királynő határozott intésére újra megszólaltak a fanfárok. Aldin elbűvölten nézte, ahogy az anyja lerántja a tündérleplet az épületről. Üres tenyerével a szája elé kapott.

A malom oldalán finoman csillámlottak az apró gyémántok, szélkerekein a vitorlás vászon a szivárvány valamennyi színében pompázott. Aldin le sem tudta venni a szemét az épületről, melynek szárnyaiba Híria intésére lassan és ünnepélyesen belekaptak a daliás szellőfiúk. A szélmalom vitorláinak körtánca elkápráztatta a nézőket. Szféria is elégedetten szemlélte munkájának gyümölcsét a nyárfa árnyas lombjából.

Híria óvatos mozdulattal rázta meg Aldint, aki percek óta mozdulatlanul állt.
- Gyere, megmutatom, hogyan működik a malom, mert ez nem egy közönséges daráló ám! Ez az én születésnapi ajándékom - suttogta Híria, és meghajolt az ünnepelt előtt.

Aldin és Híria ünnepélyesen a malomhoz lépkedtek. A királynő óvatosan lenyomta a faragott fakapu íves kilincsét. Beléptek az épület félhomályába. A malomba csak aprócska ablakok engedték be a fényt, Aldinnak még szoknia kellett a szürkeséget. Híria egy felfelé vezető grádicsra mutatott.
- Itt megyünk fel a garathoz! Gyere!

Az őrlőszerkezet nyitott szájához érve Híria megkérte Aldint, hogy öntse be a búzát a malom torkába. Az izgalomtól ragacsos kézből lassanként hullottak alá az apró gabonaszemek a feneketlennek tűnő mélységbe. Aldin a tenyeréhez tapadt búzát egyesével szedegette le és dobálta be a garatba. Ahogy az utolsó is bekerült, akadozó, zajos roppanásokkal beindult az őrlőmalom. A búza morzsolódásának pattogó hangjába erősödő mormolás vegyült bele. Azután egy kristálytisztán zengő női hang szólalt meg valahonnan a mélyből, a malom gyomrából. Mesét mondott ez a hang, olyan mesét, hogy aki hallgatta, annak a szíve hevesebben dobogott, a fantáziája szárnyra kapott.

A kalandriaiak csak ültek, és hallgatták a búzaszemekben élő kalandokból őrölt meséket. Aznap még kalandozni sem mentek el. Ilyen még nem esett meg ezzel a néppel.

Aldin az egyik marék búzát a másik után hozta, nem tudott betelni a mesékkel. „Az én malmom" - gondolta. „Az én mesemalmom!"