Mesemalom

A csalóka délibáb lassanként szertefoszlott Kalandria égszínkék egén. Az emberek, a szibaúrok, a sejemanók és vízpartiak kíváncsian méregették egymást. Érezték, hogy valami különös dolog történt velük, de nem tudták, hogy mi. Mint valami hosszú betegség, amiből hirtelen felépültek. A szibaúrok teste lúdbőrözött, mintha elgémberedtek volna a hideg vízben. A békák óvatosan készülődtek az ugrásokhoz, hosszú lábuk elveszítette magabiztos ruganyosságát. A sejemanók töprengve üldögéltek.
Néhány pillanatig megállt Kalandria felett az idő.
- A mesemalom! Miért nem mesél vajon? - kiáltotta Trunk. - Itt az új búza ünnepe, a malom pedig néma. Megyek, megnézem, mi folyik itt!
Megpróbálta felgyorsítani a lépéseit, de ő is nehezen mozdította tagjait. Mintha órák teltek volna el, mire elérte az épületet. Úgy tekintett fel a mozdulatlanul álldogáló szélforgókra, mintha életében először látná.
Szíve megtelt csodálattal és aggodalommal.
A malom aljában két tippantó ült. Sapkájukkal törölgették izzadt homlokukat.
- Isten hozott benneteket, tippantó barátaink! - köszönt Trunk illedelmesen. - Mi szél fútt benneteket kalandriai földre? - Talán szépséges malmunkat szemlélitek?
Trakk éppen válaszra nyitotta a száját, amikor a látóhatáron különös csoport jelent meg. A manók ámulva néztek. Trunk még a szemét is megdörzsölte.
- Nem hiszem el! De hiszen... de hiszen... Csípjetek meg! Én álmodom!
A királyi család sietve közeledett Trunk felé. Aldin előreszaladt, és gyengéden átölelte az öreg sejemanót, aki még mindig hitetlenkedve ingatta a fejét.
- Mi vagyunk azok, barátom!
- Te élsz? - Trunk könnybe lábadt szemmel nézett fel Aldinra. - Titokban mindig abban reménykedtem, hogy egyszer visszatérsz... Aldin újra Kalandriában! Édes istenem! Micsoda boldogság!
Trunk egyszerre sírt és nevetett. Alig hitte, hogy újra együtt látja a szívének oly kedves személyeket, Híriát, Aldint, Adoritot, Szolanszt...
Adorit lépett elő. Karjában tartotta az ájult királynőt.
- Segítened kell! - szólt Trunknak. - Fréza elvesztette az eszméletét.
Trunk megilletődve nézte Frézát. „Hát ő is itt van!" - gondolta repeső szívvel. A királynő aléltan is gyönyörű volt. Hullámos göndör haja a földet söpörte, falfehér tündérarcát nem érinthette az idő.
- Mindig van nálam reggeli harmat! - mondta Trunk, és belekotort az iszákjába.
Előkapott egy aprócska fiolát, és néhány cseppet Fréza kicserepesedett ajkaira csepegtetett.
Adorit óvatosan lefektette Frézát Aldin köpenyére. Trunk gyengéden megsimogatta a királynő vállát. Fréza kinyitotta a szemét, és körbejártatta a tekintetét. Arcára visszatért a pír. Felült, és ijedten tekintett szét.
- Mi az? Hol vagyok? Ez már Logíria?
Híria Fréza mellé lépett.
- Nyugodj meg, gyermekem, nem kell félned többé Logíria királyától! Mély álomban fekszik.
Híria jelentőségteljesen körbenézett a többieken.
- A szellőfiúk üzenetet hoztak Gorgosztól. A Nadály úrnője azt követeli, hogy adjuk át neki Arszint. Azt kéri, hogy Fréza négy fia vigye el a foglyot a Kalandriai-szoros túloldalára, és hagyják ott a határkő mellett. Adorit, menj, keresd meg, és hozd ide a bátyáidat. Tanuljátok meg, hogy Gorgosz kérését soha nem szabad visszautasítani!
Adorit engedelmesen bólintott, és szó nélkül elindult a Szivárvány Palotába.
Híria Trunk mellé lépett. Szemében rég nem látott, pajkos mosoly bujkált.
- A mai nap tartogat még számodra meglepetést, Trunk. Nézd, ki van itt!
Furunk, aki eddig a háttérben állt, most előrelépett. Könnyes szemmel állt meg nagybátyja előtt.
- Furunk! Édes fiam!
Trunk nem volt képes tovább türtőztetni az érzéseit. Nagy sejemanó szemét elhomályosították a könnyek. Amikor magához szorította halottnak hitt unokaöccsét, kitört belőle a zokogás.