Mesemalom

Adorit és a királyi pár lassan haladtak a hazafelé vezető úton. Fréza elgyengült az alagsori börtönben, lába alig bírta már a gyaloglást. Pedig Adorit és Aldin nagyon vigyáztak, hogy ne erőltessenek túl nehéz tempót az elgyötört királynőre. Óránként megálltak, megpihentek. Szerencsére egyetlen őrjárattal sem futottak össze.
Három napba múlva Aldin és Fréza összekapaszkodva, hevesen dobogó szívvel lépték át az országhatárt.
A Kalandriai-szoros túloldalán egy nagy szikla árnyékában telepedtek le, és hozzáláttak a szegényes uzsonnához, ami az úton itt-ott összekapkodott bogyókból és gyümölcsökből állt.
Aldin észrevette, hogy Adorit összeráncolt homlokkal figyel a távolba.
- Mi az? Mit nézel, fiam?
- Nézzétek! - súgta Adorit. - Valaki sietősen közelít. Vajon kinek lehet ilyen fontos dolga erre? Az illető biztosan nem kalandozó...
Aldin hátraparancsolta Híriát és fiát a szikla rejtekébe.
- Nem tudom, ki az, de legjobb lesz, ha elrejtőzünk!
Az utazó körvonalai egyre élesebben rajzolódtak ki a látóhatáron. Néhány perc múlva már látható volt, hogy egy magas, vékony, szőke hajú fiatalember szaporázza lépteit az úton.
Fréza arca elsápadt.
- De hiszen ez Arszin! - suttogta rémülten.
Aldin magához szorította feleségét.
- Ne félj, szerelmem! Kalandriában nem árthat nekünk!
Adorit úgy döntött, hogy magára vonja a logíriai király figyelmét. Kiugrott a kőszikla rejtekéből, és elébe sietett.
- Szép jó napot, ifjú nemes! - köszöntötte Adorit a vándort. - Mondd, mi szél hozott Kalandria földjére?
A király arcára fanyar mosoly telepedett.
- Nocsak, nocsak! Végre valaki illedelmesen köszönti az utazót. Már azt hittem, hogy ebben az országban csak kótyagos alakok szaladgálnak.
Adoritot elöntötte az indulat a gúnyos szavak hallatán.
- A kalandriaiak ugyan élnek-halnak a kalandokért, de kikérem magamnak, hogy bárki kótyagosnak nevezze őket! Itt tisztességes, becsületes népek élnek. Azt hiszem, rólad ugyanez nem mondható el, Arszin király!
A király meghökkent. Meglepte, hogy ez a lobbanékony, ifjú idegen felismerte őt.
- Honnan veszed, hogy én vagyok Logíria királya? - kérdezte habogva.
Ekkor egy törékeny nőalak lépett elő a szikla rejtekéből. Aldin erővel sem tudta volna visszatartani.
- Tőlem tudja a fiam, hogy miféle uralkodó Arszin!
Frézába új erőt öntött a harag. Tekintete szikrázott.
- Rosszabb vagy, mint az apád! Ő a nyílt színen küzdött, de te úgy ármánykodsz, mint egy alattomos kígyó. Gyanútlan utazókat hurcoltatsz börtönbe! Mondd, Arszin király, mi dolgod Kalandria földjén?
Aldin Arszin elé lépett, és megmarkolta a király köpönyegét.
- Mit akarsz tőlem, te börtöntöltelék? Szedd le a kezed rólam! - kiáltott rá Arszin, de arcából kifutott a vér.
Aldin birokra kelt volna ellenfelével, ha a fia közbe nem lép. Adorit azonban Arszinhoz ugrott, elkapta és hátracsavarta annak kezét. Apjával együtt megkötözték a betolakodót.

- Kalandria népe előtt fogsz színt vallani! - sziszegte Aldin.
Arszin nem tiltakozott a béklyó ellen. Fejét felvetve titokzatosan mosolygott. Arra gondolt, hogy semmi sincs veszve, hiszen amint a mesemalom közelébe érnek, a mételyes mákony hatása fogvatartóit is leveszi a lábáról, és a szökés gyerekjáték lesz.
- Miért is ne? Vállalom! - felelte könnyedén.