Mesemalom

A frissen csépelt búzaszemek üdén illatoztak a zsákokban. Senki nem sejtette, hogy titkos méreg itatta át a különleges búzafajtát.
A két fiatal uralkodó fellépett az alkalmilag ácsolt emelvényre. Arcukon ünnepélyesség tükröződött. A pulpitust körbeállták az aratók és a kíváncsiskodók. Még a szibaúrok is közel úsztak. Umber nagyot ugrott, így adva jelt az ünnepség megkezdésére.
Abakusz és Silabusz felváltva beszéltek. Méltatták az aratók szorgalmas munkáját, a példás együttműködést. A szónoklatok végén magasba emelték karjukat. Elérkezett a pillanat, amikor a garatot fel kellett önteni az új búzával. Az emberek és a sejemanók vállvetve hordták a nehéz zsákokat, és tartalmukat egymás után szórták bele az őrlőmalomba.
A malomkerekek kísérteties nyekergéssel indultak el. Abakusz és Silabusz hátrahőköltek, amikor a jól ismert, kedves hang helyett mély sóhaj szállt fel, majd felhangzott a fülbemászó dallam. Az ünnepség résztvevői értetlenül néztek egymásra. A malom színes szélforgói eleinte nagyon lassan, később egyre gyorsabban forogtak körbe-körbe, mígnem egyetlen, egybefüggő szivárványgyűrűvé álltak össze. A színek elkápráztatták a tekinteteket, és hipnotikus erőt sugároztak.
Néhány perc múlva valamennyi kalandriai kábán bolyongott a tarlón. Egymáshoz sem szóltak, úgy járkáltak körbe-körbe, mint az alvajárók. A két uralkodó sem maradt kivétel, arcukon révült mosollyal lépkedtek le az emelvényről, és egymásnak hátat fordítva indultak el. Ha a családból látta volna őket valaki ebben a pillanatban, valószínűleg nem hisz a szemének, hiszen Abakusz és Silabusz mindig ugyanazon az úton járt.
Arszin legszívesebben kiáltott volna örömében. Minden úgy történt, ahogy számított rá, Gorgosz bűvös mérge nem hagyta cserben. Elégedett mosollyal nézte az elkábult kalandriaiakat.
A király tekintete a távolba révedt. Oda, ahol nemrégiben a porfelleget látta. Egy ifjú, egy ezüstös hajú hölgy, és két manó kóválygott az úton. „Ezek is ártalmatlanítva" - nevetett Arszin. Leugrott a fáról, és úgy döntött, hogy hazaindul. De előtte még beszaladt a malomba, és két nagy zsák búzát döntött be a garatba, mielőtt elindult a Kalandriai-szoros irányába.
Távolodó alakját egy nagyon is éber manó figyelte.
A poros úton az egyik manó csak a csodálkozástól kóválygott. Ez a tippantó tudta már, hogy mi történik akkor, ha fertőzött búza kerül a malomkövek közé, mégis meglepte, hogy a főzet még az oly fegyelmezett Híriára is hatással van. A királynő ezüstös haját hátravetette, úgy mozgott előre-hátra, mintha táncmulatságon venne részt. Szolansz és Furunk bambán botorkáltak.
Trakk ijedten nézett hol elkábult útitársaira, hol a vászonzsákra, amit a királyfi a kezébe nyomott. Szolansz utolsó szavai jártak a fejében. Elhatározta, hogy megkeresi Rukkot. Meglazította az övét, és a kis zsákot szorosan magához kötözte vele, majd beburkolta a köpenyével. Attól tartott, hogy Arszin még a közelben van, ezért megpróbált észrevétlenül haladni. Az útszéli csipkebokrok között cikázott.
- Hát itt vagy! - kiáltott valaki a háta mögött.
A tippantó nagyot ugrott ijedtében.
- Én vagyok az, ne félj! - mondta Rukk.
- Hála istennek! - hebegte Trakk. - Halálra ijesztettél! Azt hittem, hogy Arszin talált rám.
A két manó elkeseredetten nézett körül. Mellettük elkábított kalandriaiak kóvályogtak.
Rukk lehajtotta a fejét.
- Ezek szerint nem sikerült! Járványosan terjed a mételyes mákony okozta kór. Kalandria kiszolgáltatva áll Arszin előtt, aki már el is indult, hogy idehozza a katonáit.
- Még nincs minden veszve! Idenézz!
Trakk széjjelhúzta köpenykéjét, hogy megmutassa a fehér zsákot, Szolansz kincsét.
- Gyere, elmondom, mit kell tennünk!