Mesemalom

Fréza már magához tért az ájulásból. Feje férje ölében pihent. Egyikük sem merte még elhinni, hogy a sors kegyes, és újra együtt lehetnek. Aldin gyengéden simogatta felesége törődött arcát.
- Aldin... hát lehetséges volna? Már azt hittem, hogy soha többé nem látlak.
Két tekintet éhesen fürkészte egymást, miközben percek teltek el szótlanul. Fréza szeme végre a sarokban álldogáló fiatalemberre tévedt.
- Ki ez az ifjú? Olyan ismerős...
- Ó, drága Fréza! Én is Arszin foglya voltam, ahogy te. De az idő nem állt meg, amíg mi raboskodtunk - válaszolt Arszin. - A szabadulásomat ennek a fiatalembernek köszönhetem. Ő nem más, mint Adorit, a mi fiunk...
Fréza felugrott, és az ajka elé kapta a kezét.
A kis királyfiból szépséges ifjú lett. Szeméből Aldin tekintete köszönt vissza rá, mosolya saját mosolyára emlékeztette azokból az időkből, amikor még tudott nevetni.
- Aldin! Emlékszel rá, amikor azt mondtam neked, hogy Adoritot a tűz hajtja? Ha a fiunk nem ilyen nyughatatlan, lehet, hogy örök életünkre fogságban maradunk. Gyere ide fiam!
- Miama! - suttogta Adorit.
Lehajolt, hogy magához ölelje elveszettnek hitt édesanyját.
- Milyen boldogok lesznek a többiek, ha megtudják, hogy életben vagytok! Csak jussunk ki innen!
Néhány pillanatig szorosan összeölelkezve állt a család, szívüket átjárta valami ismerős melegség. Egyikük sem mert már arról álmodozni, hogy egyszer még együtt lehetnek.
- Adorit, drága gyermekem, mondd, mi történt a többiekkel? Mindenki egészséges?
Adorit kapkodva elmesélte, mi történt Kalandriában Fréza eltűnése óta. Elmondta, hogy bátyjai kerültek a trónra, és hogy Híria visszavonultan él Szolansszal.
- Istenem! Állandóan ti jártatok a fejemben! Kérlek, mesélj még!
Aldin elkomorult.
- Erre most nincs idő. Senki nem tudja, mikor tér vissza Arszin! A foglárok a Pléhkocsmában múlatják az időt, örülnek, hogy nincs itthon a király. Ki kell használnunk a helyzetet! Itt nem vagyunk biztonságban, mielőbb el kell tűnnünk! Bárcsak tudnék egy biztonságos utat...
- Nekem egyszerű! - mondta Aldin. - Ahogy bejutottam, úgy ki is sétálhatok a palota ajtaján az őrruhában. De veletek mi lesz? Kevés az őr, valóban, de a legfontosabb utakat biztosan nem hagyják őrizetlenül.
- Talán éjjel! - suttogta Fréza reménykedve.
- Drágám, az túl veszélyes! Most, hogy megtaláltuk egymást, nem akarlak, újra elveszíteni. Nem bírnám elviselni...
Adorit élénk szeme felragyogott.
- Van egy ötletem! A góliátmadár! Gyertek velem a szenespincéhez!
- Nem tudom, mit tervezel fiam, de bízom benned. Fréza, rendezzük úgy az ágyad, mintha aludnál, így talán nem tűnik fel egyhamar az őröknek, hogy megszöktél. Az ajtót is visszazárjuk. Gyerünk, vezess minket, Adorit!
Jó időben indultak neki, a foglár csak később hozta a vacsorát. Óvatosan surrantak a kihalt folyosón. Szerencsésen eljutottak a szenespincéig. Adorit megragadta a szülei kezét.
- Ti most maradjatok itt, hamarosan jövök értetek!
Visszakapaszkodott a palota kertjébe, és felmászott egy öreg rusafa kacskaringós ágai közé. A sűrű lomb közé bújt, hogy senki ne vegye észre, és egyik kezével beletúrt az iszákjába. Néhány másodpercnyi tapogatózás után keze beleakadt a selymes madártollba. Hátát a fa ágának vetve meghajlította a góliátmadár ajándékát, és várt.
A percek kétségbeejtő lassúsággal vánszorogtak. Adorit már csaknem lemondott a góliátmadár segítségéről. „Talán túlságosan messze jár, nem érzi, hogy hívom. Vagy valami baja esett szegénynek...". Ahogy így tépelődött, egyszer csak megrezdültek a fa levelei az óriási madár szárnycsapásaitól.
Góliát letelepedett a közeli ágra.
- Hála istennek! - nyögött fel Adorit. - Már azt hittem, hogy nem jössz.
- Amit egy góliátmadár megígér, azt meg is tartja. Hívtál, hát itt vagyok. Miben segíthetek?
Adorit elmesélte, hogy Arszin börtönében rátalált a szüleire, de nem tudja, hogyan juttassa ki őket a palotából.
- Nem ülhettek hárman a hátamra! Nem tudnám használni a szárnyaimat.
- Úgy terveztem, hogy én külön megyek. Szereztem egy őrruhát. Ha nem hibázom, kijutok a palota főbejáratán, és megkerülöm a falat. Száz közül is megismerném a fát, ahol a fészked van. Kérlek, te vidd oda a szüleimet.
- Rendben van! - felelte Góliát.
Adorit segített szüleinek kimászni a szenespincéből. Az illő bemutatkozást és köszöntést követően Aldin felmászott a góliátmadár hátára, és felhúzta az ölébe Frézát.
Adorit tétova mozdulattal megsimította a madár nyakát.
- Isten veletek, drága szüleim! Góliát fájánál találkozunk!
Hosszan nézett utánuk, mielőtt elindult a palota kapujához vezető ösvényen.
Fréza szorosan ölelte Aldin nyakát, de nem félt. Biztonságban érezte magát férje karjaiban. Hogy senki ne vegye észre, a góliátmadár magasan a főváros felett repült. Hamarosan leszállt a fészeknél, és engedelmesen leengedte a nyakát.
A királyi pár a fészek közepén állt.
- A földön nem lennétek biztonságban, én meg úgyis vadászni megyek. Maradjatok itt a fészekben, elég tágas kettőtöknek is.
Azzal elrepült. Már a telihold ragyogott az égen, amikor visszatért. Leült a fészek melletti ágra, és ellágyulva nézte, ahogy a fejedelmi pár egymást átölelve alszik.
Adorit akadály nélkül hatolt át a palotaőrségén. Magabiztosan biccentett a szolgálatos katonáknak, és kisétált a fővárosból.
Hajnalra elérte a fát, ahol szülei már nagyon várták.
Hamarosan mind a hárman hazafelé indultak. Búcsúzóul átölelték Góliát nyakát, és a Kalandriai-szoros felé vették az irányt.