Mesemalom

Adorit zavarodottan bámulta a rabot.
- Ez lehetetlen - habogta. - Mindenki úgy gondolja, hogy te már nem is...
- Ki vagy te? - kérdezte a rab, és gyanakodva méregette a fiatalembert, aki leplezetlen kíváncsisággal bámult be rá.
Valahonnan ismerős volt neki az arc, de nem tudta, hogy honnan.
- Adorit vagyok, Kalandriából. Aldin és Fréza fia - mondta halkan a királyfi.
A rab hirtelen hátralépett. Arcát elnyelte a sötétség. Adorit lába a földbe gyökerezett. Nem tudott elmozdulni a cella mellől. Hosszú percekig várt így, miközben az ablak rozsdás rácsát szorította.
Az arc újra előtűnt a félhomályból. A könnyes szemek Adoritot fürkészték.
- Fiam! - szakadt ki a rég ki nem mondott szó Aldinból. - Istenem, már azt hittem, soha nem látom többé a családomat... Mondd, édesanyád jól van? A testvéreid? Egészségesek?
Adorit remegő hangon válaszolt.
- Hát mégis élsz?! Apám...
Hosszan néztek egymás szemébe. Adorit lehorgasztotta a fejét. Nehezen jöttek a szavak.
- Senki nem tudja, hová tűnt anyánk... Elindult a hazájába, a tündérkúthoz, és azóta senki nem hallott felőle.
A király arca fájdalmasan összerándult.
- Szabadíts ki innen, fiam!
A börtön udvarán egy lélek sem volt. Adorit arra gondolt, hogy a kulcsok a szolgálati pihenőben lehetnek. Körülnézett, majd hangtalanul végigosont az oda vezető ösvényen. A házból még mindig ugyanaz az egyenletes horkolás szűrődött ki, amit az imént hallott.
Nagyon lassan nyomta le a bódé ajtajának kilincsét. A félig behúzott függöny kellemes félárnyékot vetett a szobára, és annak szerény berendezésére. A négy vaságyon szabálytalan kupacokba halmozva hevert az ágynemű. Az egyik ilyen rongycsomó alatt hortyogott az őr.
Adorit a fali fogashoz osont, és nesztelenül leemelte a rajta lógó, szürke egyenruhát. Belebújt a köpenybe, és a simléderes sapkát mélyen a homlokába húzta.
A szundikáló őr nagyot horkantva, váratlanul felriadt, és kibújt a takarók alól.
- Mi az? Mi az? Máris itt a vacsoraosztás ideje?
A királyfi nem fordult meg. Úgy tett, mint aki az ágyneműt igazgatja.
- Aludj tovább, barátom! Szétosztom én a vacsorát, csak add ide a kulcsokat!
Az őr hálásan morgott. Kótyagosan, ruhástól forgolódott az ágyban, a kulcscsomót nehézkesen előhalászta nadrágja zsebéből.
- Őszintén hálás vagyok, barátom! Tudod, reggelig múlattuk az időt a cimborákkal a Pléhkocsmában. Van mit kipihennem...
Adorit megértően bólogatott, átvette a kulcsot, de gondosan ügyelt arra, hogy az őr ne lássa meg az arcát.
- Aludj csak, cimbora, aludd ki magad! Nemsokára úgyis kezdődik a szolgálat!
A királyfi hevesen kalimpáló szíve akkor kezdett csak megnyugodni, amikor ismét meghallotta az őr egyenletes hortyogását. Csendben kiosont az épületből, izzadt kezében szorította a kulcscsomót. Végigrohant az ösvényen, vissza az apja cellájához.
Aldin szinte odatapadt a vasrácshoz. Adorit az egyik kulcsot a másik után illesztette bele a zárba, de az ajtót egyik sem nyitotta. Arra gondolt, hogy a kulcscsomón a kulcsokkal együtt csúszó fémgolyócska mutathatja a sorrendet, s ha ez így igaz, akkor az utolsó kulccsal kell próbálkoznia. Így is lett. A következő próbálkozás sikerült. A kulcs kattant a zárban.
Apa és fia ügyetlen mozdulattal ölelte át egymást. Hosszú ideig csak álltak, és egymás arcát fürkészték. Adorit csodálta apját, akit bár a börtönévek alaposan megviseltek, mégis megőrizte királyi fenségét. Méltósága a szakadt rabruhán is átütött.
Aldin alig hitte, hogy ez a nemes arcú, jóvágású, fiatal férfi az ő kicsi fia. Fejében megőrizte azt a képet, amikor gyermekeitől és feleségétől elbúcsúzott pipacsföldi útja előtt. Tizenkét esztendő telt el azóta. Adorit akkor még nyolc éves, törékeny, és akaratos kisfiú volt...
A király így szólt gyermekéhez.
- Fiam! Logosz utódja nem tiszteli a békefeltéteket. Minden idegent börtönbe zárat, aki Logíria földjére lép. Ha anyád Legyezőföldre indult, lehetséges, hogy őt is Arszin katonái fogták el. Gyere, járjuk végig a börtönöket! Soha jobb alkalom! Napok óta alig jár erre őrszem, mind a Pléhkocsmában isznak. Lehet, hogy Arszin nem tartózkodik a palotában!
Aldin és Adorit sorra járták a cellákat. Sápadt tündérek és megtört arcú manók kukucskáltak ki a rácsos ablakokon. Adoritnak majdnem megszakadt a szíve. Szeretett volna mindenkit kiengedni a börtönből, de érezte, hogy ezzel még várnia kell. Most meg kell keresni a mamát. Minden pillanat számít!
Adorit újra végigjárta apjával a cellasort.
- Valahol lennie kell még egy ajtónak! - suttogta Aldin elkeseredetten.
A kulcscsomó legelső kulcsa egy aranyozott, aprócska kulcs volt.
- Aranyozott kulcs... hmm... - gondolkodott a király, és őszbe csavarodó szakállát simogatta. - Nem hiszem, hogy a cellák között lenne olyan ajtó, amibe ez itt beleillik. Esetleg a palotában! Elképzelhető, hogy a királyi palota alagsorába is rejtettek titkos cellákat. Talán a különleges raboknak... Oda kell mennünk!
Adorit rátette a kezét az apja vállára, és a szemébe nézett. Ugyanaz a szempár, ami a tükörből rá is visszanéz.
- Nagyon nehéz lehetett a börtönben!- mondta.
- Igen. Nehéz volt nélkületek, anyád nélkül. Meg kell találnunk őt, fiam!