Mesemalom

Aldin király emlékezetében elevenen élt, amikor egyszer a cellája előtt két őr az alagsori börtönről és annak különleges foglyáról beszélgetett. Apa és fia úgy döntöttek, hogy megpróbálnak bejutni Arszin palotájába.
A király lépései elbizonytalanodtak a hosszú börtönévek után. Még a levegőt is túlságosan erősnek érezte odakinn. Elszántan összegyűjtötte maradék energiáit, hogy uralkodjon elgyötört teste fölött.
Adorit lopva nézte édesapját, ezt a nemes lovagot, aki a fogságtól meggyötörten sem magára, hanem szíve királynőjére gondol. Elszánt arcát éles ráncok barázdálták, hollószín haját ősz szálak keverték.
Elindultak. A Pléhkocsmát nem lehetett elkerülni. A részeg katonák önfeledt dalolászását meg kurjongatását már messziről hallották.
- Mit fognak szólni, ha meglátnak minket? - kérdezte Adorit gondterhelten.
- Egyet se félj! Én már kitaláltam! Te őrruhában vagy, itt annyi az őr meg a katona, hogy fel sem tűnik nekik az idegen. Ha megkérdezik, mondd azt, hogy dolgozni viszel a király kertjébe! Ez náluk megszokott dolog, a főkertész gyakran rendel rabot a nehéz munkákhoz.
A kocsmától már csak néhány lépés választotta el őket. Az őrök legszívesebben a kinti padokra telepedtek le, úgy itták a nedűnét, Logíria kedvenc, alkoholos italát. A pezsgő bor piros pozsgát festett a katonák arcára.
- Hahó, barátom! - kurjantotta az egyik őr. - Hova viszed azt a foglyot?
Adorit bosszúságot tettetett.
- Haj, bárcsak én is veletek múlathatnám az időt! De a főkertész sürgős munkára rendelt egy rabot. Karózni kell a tököt!
- Értem. Ha menni kell, hát menni kell. De legalább egy korsó nedűnét igyál meg velünk!
A királyfi gondterhelten ingatta a fejét.
- Nem tehetem, barátom! A főkertész rendkívül türelmetlen.
A részeg katona legyintett, és új társaság után nézett. Ezt követően Aldin és Adorit szinte észrevétlenül haladt el a pityókás társaság mellett.
A börtönőrök ürességtől kongó telepén túl terült el a főváros, Logikum. A sugaras szerkezetet könnyű volt átlátni. A várost valaha úgy tervezték meg, hogy minden út a palotába vezessen.
A kocka alakú, fehérre meszelt házak szabályos sorát összekötő egyenes, széles utcákon alig találkoztak járókelővel. Hamar eljutottak a palotához. Még az őrség is gyéren vonult fel ezen a délutánon, egy unatkozó szolgálatos pár állta csak útjukat. Adorit nekik is elhadarta, hogy Aldint a főkertészhez viszi, és hogy igyekezniük kell, mert a munka nem tűr halasztást. Aldin eközben egykedvűséget színlelt, nyűtt cipője orrát nézegette.
Bejutottak a szabályosra nyírt tujasorokkal sűrűn szegélyezett parkba. A palotát hatalmas oszlopok emelték szemkápráztató magasságba. A szürke gránitból készült, komor épület egyhangúságát csak a homlokzat mozgalmas csatajelenetei törték meg. A kőfaragók a letűnt korok logíriai királyainak hősies küzdelmeit ábrázolták.
- Gyere fiam, kerüljük meg a palotát! Keressünk egy hátsó lépcsőt! A főbejáratnál nincs esélyünk.
Nesztelenül lopóztak a kerti ösvények labirintusában, miközben ki-kikukucskáltak, hogy szemrevételezzék az épület oldal- és hátsófrontját.
- Nézd, apám! Ott a szenespince ledobója. Nem látok arra teremtett lelket sem.
A szenespince környéke elhanyagolt része volt a kertnek. A pince mellett magasra nőtt a gyom, látszott, hogy előkelő népek sosem járnak erre. Apa és fia szemügyre vette a sötét lyukat, ahol a szolgák a szenet engedik le. Nem haboztak túl sokáig, lecsúsztak a fémvályún.
Odalenn gyéren derengett a fény, csak vékony sugarak hatoltak le a pincébe. Mindent finom, fekete szénpor borított, még a ruhájukat is megfestette.
- Nézd, apa! Az ott egy ajtó!
Adorit a szenespince túlsó végére mutatott. Az ajtót könnyű lakattal zárták le, amit egy földön heverő ácskapoccsal könnyedén szétfeszítettek. Szabaddá vált az út a palotába.
Kintről alig szűrődött be fény az alagsorba. Füstös fáklyák lángja világította meg a kihalt folyosót.
A szenespince után a következő helyiség a palota lomtára volt, benne régi jelmezek, törött lábú trónszékek, szakadt baldachinok. A pókok finom hálót szőttek az elhagyatott holmik köré. A lomtár távolabbi sarkába állították a régi, kényelmetlenné vált páncélöltözeteket, berozsdásodott kardokat.
Aldin érezte, hogy az alagsor tartogat még meglepetéseket. Továbbosontak.
A folyosó utolsó ajtaját zárva találták.
- Gyere fiam! Kipróbáljuk az aranykulcsot! - suttogta Aldin.
Adorit reszkető kézzel dugta be az apró kulcsot. Elforgatta, ám a zár ellenállt.
- Próbáld a másik irányba is!
Az ellentétes irányban a zár engedett, és az ajtó nyikorogva kitárult. Az alagsor valóban egy cellát rejtett, de ilyen gazdagon és díszesen berendezett börtönt még egyikük sem látott. A falakat csodálatos kárpitok borították, a mahagóni polcokon könyvek sorakoztak, az étkezőasztal roskadozott a ráhelyezett finomságok súlya alatt.
A bordó bársonnyal bevont fotelben üldögélő karcsú alak dühösen megfordult.
- Menj innen, király! - kiáltotta a szépséges hölgy.
Fréza azt hitte, Arszin nyitott be hozzá, hogy újfent a szerelmével ostromolja. Elállt a lélegzete, amikor az ajtóban megpillantotta régen halottnak hitt férjét.
Aléltan hanyatlott vissza a karosszékbe.