Mesemalom

A góliátmadár hangtalanul vitorlázott a szürkülettel együtt alászálló felhők között. Hatalmas volt, teste mégis szinte beleolvadt a környezetbe. Lusta kört írt le a rusafa erdő felett, hogy Adorit kényelmesen megtalálja az egyensúlyát. A királyfi eleinte a kelleténél erősebben szorította a madár szépen ívelt nyakát.
Lassan megközelítették a magas falat, ami végigfutott az erdő mellett, és körbekerítette a szürke sziklákba vájt börtönépületeket. Az okkersárgára festett, piros tetejű őrkaszárnyák katonás rendben sorakoztak egymás mellett. Előkertjeikben egy-egy szabályosra nyírott tujacserje állt.
A börtönőrök városrészét pléhlemezekből tákolt ivó zárta le. Maga az épület is dülöngélt, nem csak a vendégei. A Pléhkocsma (egyszerűen így nevezeték el a fővárosiak) volt az a hely, ahol a katonák és az őrök a szolgálattal keresett garasok nyakára hágtak.
Adorit a távolból is látta, hogy mennyi ember tolong a kocsma épülete körül, míg a többi háztömb és a börtön udvara kongott az ürességtől.
- Góliát! Kérlek, szállj le a börtönudvar belső szegleténél! Ott, a kis fabódé mögött!
A madár előrebillentette a nyakát. Így jelezte, hogy egyetért a helyválasztással. Csöndben landolt a bódé mögött, ahol a rusafaerdőből áthordott tűzifát tárolták. Lerogyott a földre, és nyakát engedelmesen előre hajtotta.
- Hálás vagyok neked, Góliát! Köszönöm a segítséget! Most menj... Siess, nehogy észrevegyen valaki! Isten veled! - búcsúzott Adorit sietősen.
- Nem képzeled, hogy csak így itt hagylak! - méltatlankodott a nagy madár.
Hátrafordította a nyakát, és görbe csőrével farktollaiból ügyesen kihúzott egyet.
- Itt a tollam, fogd! Megérzem, ha egy kitépett tollammal valami történik. Ha bajba kerülnél, csak hajlítsd meg, és én megteszem, ami tőlem telik!
Adorit meghatódva ölelte át a nyakat, amit az imént még olyan erősen szorított. A góliátmadár csendesen a levegőbe emelkedett. Lassan leereszkedő szemhéja alól lopva a királyfi után nézett, aki határozott léptekkel indult el a börtön udvarán. „Kísérje utadat szerencse" - gondolta Góliát. Nagyot csapott a szárnyával, és eltűnt a rusafa erdő sűrű lombjai felett.
Az már fentről is jól látszott, hogy milyen hatalmas a börtön. A gyalogösvények keresztül-kasul futottak az udvarán, összekötve a börtönépületeket, az őrök szolgálati pihenőjét, és a kiszolgáló helyiségeket.
Őrnek nyoma sem volt az udvaron. Adorit - elhaladva a szolgálati pihenő mellett -hangos horkolást hallott. „Mi folyik itt? Ez a hanyagság nem jellemző Logíriára." - tűnődött.
Úgy döntött, hogy sorra járja a börtönöket. A szürke kőtömbökből kivésett cellákat nehéz vasajtók zárták. A rabokhoz csak egyetlen, apró ablakon keresztül hatolt be a fény.
Adorit minden cellába benézett abban a reményben, hogy kalandriai foglyot talál. A vasajtók mögött a bolygó szinte valamennyi népcsoportjából raboskodott valaki. Apró manók kucorogtak a priccseken, legyezőföldi tündérek és pipacsföldi virágtündérek szomorkodtak a zárt ajtók mögött. Szívfacsaró volt a látvány.
A börtönsor végén lévő cella ajtaján hatalmas lakat lógott. Adorit óvatosan lábujjhegyre emelkedett, és benézett az ablakon.
A priccsen egy őszülő hajú ember üldögélt. Fejét tenyerébe hajtotta.
Adoritnak hangosan kalapált a szíve.
- Hahó! - suttogta. - Te ott benn! Kalandriai vagy, ugye?
- Igen! - kapta fel a fejét a fogoly. - Ki kérdezi?
Adoritra élénk, smaragdzöld szempár tekintett.