Mesemalom

Fehér fogak villannak a közeli csipkebogyó bokor mellett, és egy ismeretlen kutya ugrik elém. A telihold megvilágítja vörhenyes bundáját. Csak a fülei sötétlenek, és az orra környékét borítják barnás foltok, éppen mint az embereknél a szeplők. Kóbor kutya, ez nem kétséges. Az oldala behorpadt, szőréből csimbókok lógnak. Kisebb, mint én, mégis nagyon félelmetes.

- Mit keres az éjszaka kellős közepén egy ilyen cuki kutyus a Szabad Erdőben, mint te?! Tágulj innen, barátom! Ez a mi földünk! Nincs szükségünk újoncra!

Nincs kedvem a verekedéshez, inkább óvatosan hátrálok. Amikor felém lép, észreveszem, hogy a jobb mellső lábára sántít egy kicsit.

- Nem akarok semmi rosszat, hidd el! Véletlenül keveredtem ide - mondom neki.
- Persze! Véletlenül!
- Igen! Csak a töltés oldalán akartam körülnézni, de két macska megzavart. Alaposan megkergettem őket.

A vörös bundás kíváncsian végigmér.

- Milyen macskák voltak?
- Egy cirmos kandúr és egy fehér nőstény...

A kóbor kutya a hátsó lábára ül, és vonyít. Vajon mi lelte?

- Palacsinta és a felesége! A legszemtelenebb kóbormacskák az egész környéken.

Igaza van. Annak a kandúrnak a szeme se állt jól.

- Szóval a Szabad Erdőbe szeretnél költözni? - kötözködik tovább, és a nyomaték kedvéért újra morog.
- Nem, nem! Eszem ágában sincs!
- Akkor meg mit kerestél a töltésnél?

Jobb lesz, ha megmondom neki az igazat, különben még nekem támad.

- Egy fehér bundás kutyalányt!

Csodálkozva rám bámul.

- Mi?! Mondd csak, hogy nézett ki az a lány?
- Éppen úgy, mint egy kuvasz. Csillogó fekete szem, kissé elhanyagolt göndör, fehér bunda. Csak a bal fülén volt egy fekete folt.
- Honnan ismered őt?
- Bárcsak ismerném! Egyetlen egyszer láttam csak.

Ismét végigmér. A szemében most inkább kíváncsiságot látok. Lehet, hogy ő tudja, ki ez a lány?

- Ha ezt Dorka hallaná! - mondja.

A szívem nagyot dobban.

- Dorkának hívják? Milyen csodálatos név...

Ábrándosan felnézek a teleholdra, de egy mogorva vakkantás azonnal magamhoz térít.

- Ja! Csodás név, éppen, mint az enyém!
- Miért, téged hogy hívnak?
- Defektnek!

Hát, ami igaz az igaz, ez nem éppen a legszebb név. A gazdám legalábbis mindig rettenetesen káromkodik, miután kimondja ezt a szót... Na, de itt az ideje, hogy én is bemutatkozzam.

- Engem Röminek hívnak!

Defekt közelebb lép. Nagyon sovány szegény, a telihold fényénél még a bordáit is látom.

- Gyerünk! Velem jössz Zoárdhoz!

Hát az meg ki a fene? És miért kellene nekem felkeresnem? Defekt sürgetően vakkant, és a nyomaték kedvéért újra vicsorít. Jó, jó, rendben! Megyek, mi mást tehetnék? Különben sem akarok megfutamodni. Defekt ismeri Dorkát, s talán el is vezet hozzá. Szótlanul baktatunk egymás mellett a fák között.