Mesemalom

Összeszedem a bátorságomat. Egyszerű lapos kúszás, és már kinn is vagyok. A macskaajtó pozdorja lapja szinte hangtalanul billen. Csak semmi pánik, Edgár nem veszi észre! És mi van, ha mégis észreveszi? Biztosan nem kerget el a háztól. Legfeljebb megint beírat abba az átkozott kutyaiskolába, hogy újra vadidegenek egzecíroztassanak. Fel a pallón, le a pallón, ül a kutya, áll a kutya! Gyerünk, visszahoz! Nem, köszönöm, ebből nem kérek még egyszer!

De már ez a gondolat sem tart vissza. Kilépek a néptelen Hóvirág utcára. Az éjszaka ismeretlen illatai ingerlik az orromat. Túl sok errefelé a macska, az már szent. Ezek a léhűtők! A nappalokat végigszundítják, éjjel meg felügyelet nélkül dorbézolhatnak idekinn. Kerüljön csak egy az utamba, meglátja, hogy mire képes egy majdnem fajtatiszta kutya a macskaleckéztetésben!

És mit ad az ég? Ebben a szent pillanatban megpillantok két macskát, egy cirmos kandúrt és egy fehér bundás nőstényt. A sötétzöld kuka tetején üldögélnek. Amikor észrevesznek (mert azonnal kiszúrnak ezek a zsiványok, hiába próbálok észrevétlenül feléjük lopózni), sárga szemük megvillan és magasra domborított hátukon felborzolódik a szőr.

Az agyamat elönti a vér. Fel sem mérem, hogy képtelenség lenne felugrani a doboz tetejére. Vicsorítok, és hangos ugatással nekirontok a kukának. A körmöm lecsúszik a sima műanyag falon, hosszú, párhuzamos csíkokat hagyva maga után. A macskák tudják, hogy addig nem nyugszom, amíg ők fenn trónolnak. Taktikát változtatva hirtelen leugranak, és száguldva nekiindulnak az éjszakának. Nekem se kell több, rohanok utánuk. Hiába a sötét, a szaguk nekem olyan, mint az embereknek a kivilágított autópálya.

A vasúti töltés felé futnak. Biztosan abban bíznak, hogy oda már nem követem őket. Uzsgyi! Gyerünk! Már a töltés oldalán futok. Talpam alól hangos koppanással gurulnak alá a kövek.

A macskák, mintha megéreznék pillanatnyi határozatlanságomat, megállnak a két sínpár között, és engem néznek. Hohó! Hát nehogy azt higgyétek kispajtások, hogy puszta fegyelemből abbahagyom az üldözést! Ma már másodszor készülök megszegni a szabályt, de most semmi nem számít, csak a hajsza. Gyerünk! Mindjárt elkaplak benneteket! Fellendülök a sínek közé, s onnan egy ugrással át egyenesen a tiltott területre. A macskák érzik, hogy ez már nem játék. Újra nekiiramodnak.

Vagy ők kezdenek fáradni, vagy az én lendületem nő, de egyre közelebb kerül a két macskafarok. De azután egyik pillanatról a másikra eltűnnek a szemem elöl.

Lihegve megállok. A szagok egy termetes nyárfához vezetnek. Úgy! Hát felmásztatok! El kell ismernem, hogy okos jószágok vagytok. Tudjátok, hogy ilyen egyenes törzsű fára még én sem tudok felkapaszkodni. Egy darabig felfelé bámulok. Körmeim nyomokat vésnek a töredezett, fehérszürke kéregbe. A két macska eltűnt a rezgő falevelek között. Semmi értelme a hajszának, jobb lesz, ha feladom.

Azt hiszem, kicsit elöntötte az agyamat a vér. Mindig ez van, ha macskát látok. Hiába a kiképzés, a macska az macska, én meg kutyából vagyok! Jól megkergettem őket. De most mi legyen? Azért indultam el, hogy megkeressem a fehér bundás kutyalányt, most meg azt sem tudom, hogy hol vagyok. Pontosabban dehogyisnem. A tiltott terület kellős közepén, a kiserdőben! Te jó ég, ha ezt Edgár látná ...

Riadtan körbenézek. Körülöttem akácfák nyújtóznak a sötét ég felé. Törzsükön ismeretlen fajtársaim jelzései. Erős szagok. Arra figyelmeztetnek, hogy idegen kutyáknak tilos a belépés. Ajjaj! Jobb lenne innen gyorsan elinalni! De már késő...