Mesemalom

Napsütéses szombat reggelre virrad. A tavaszi égbolt üdén szikrázik, amikor Edgár és én kilépünk a kapun.

- Futás Römi! Igyekszem a nyomodban maradni, de azért légy tekintettel szegény gazdádra!

Még szép, hogy tekintettel vagyok! Annyi bennem az energia, hogy háromszor is körbefutom, amíg ő kettőt lép. Megyünk! Együtt megyünk a Szabad Erdőbe! Felszaladok a töltés oldalán, de még idejében észreveszem, hogy Edgár a homlokát ráncolja. Megvárom. Még szép, hogy megvárom, nem megyek át a síneken egyedül. Nem mintha éjjelente bárki is átkísért volna itt...

Edgár óvatosan körülnéz, és komótosan átlépeget az ezüstösen csillogó sínpárokon. Bár némelyik kissé rozsdás. Régebben biztosan több vonat járt errefelé.

A Szabad Erdő szélén már vár bennünket a banda. Edgár lekapja a válláról a tarisznyáját. (Hétvégén mindig ezt hurcolja, szerintem alig várja, hogy pénteken sutba dobja a bőrtáskát.)

- Éhes bandával nem megyek sehova! - közli vidáman.

Azzal előszed egy zacskót, ami teli van frissen főtt virslivel. Milyen furcsa! Észre sem vettem, hogy indulás előtt reggeli nélkül hagyott. De jó ez így, éppen jó. Igazán nagyszerű társaságban étkezem. Edgár is virslit eszik. Ledobja az üres zacskót az árokpartra, kényelmesen rátelepszik, és jókedvűen nézi, ahogy a többiek nyeldekelnek.

A virsli hamar eltűnik, még Defekt is elégedetten nyalogatja a szája szélét. Edgár felpattan.

- Na, ha jóllaktatok, indulhatunk is, nem? Gyerünk, Römi! Mutasd az utat!

Mennék én, ha tudnám, hogy merre van az a fatelep, de sajnos, fogalmam sincs. Talán a többiek tudják.

- Zoárd! Tudja közületek valaki, hogy merre van a fatelep?

A banda tanácstalanul összenéz.

- Azt hittem, te tudod, nagyokos! - vakkant Defekt.
- Fogalmam sincs!
- Nem kérdezted meg Palacsintától?!
- Azt mondta, hogy ő sem tud többet.
- Hát akkor most hova indul ez a felszabadító akció? - kérdi Defekt.

Pempő kihúzza magát.

- Hova máshova? Keressük meg azt a gézengúzt!
- Sankát? - kérdezi Zoárd.
- Igen, őt.
- Pempő, te egy zseni vagy! Úgy tudom, ha munka nincs, akkor iskola sincs. Otthon kell lennie. És velünk van Edgár! Gyerünk! - adom ki az indulási parancsot.

Határozottan elindulok a Rebarbara utca irányába. A banda tagjai a nyomomban lépkednek. Hirtelen ismerős sziluett tűnik fel az árokparton. Hiszen ez Dugó! És itt van a gazdája is, Zoli, akitől megszöktem... Ajjaj! Mi lesz most...

Zoli szája azonban a füléig szalad, amikor meglátja Edgárt.

- Ni, csak! Edgár! De örülök, hogy meglett a kutyus!
- Hát még én! - biccent a gazdám.
- És ők? - mutat körbe Zoárdékon. - Talán a hivatali munkát felcserélte a hétvégi eb felvigyázásra?

Edgár nevet.

- Ugyan! Kalandtúrára indulunk Römivel és a barátaival.

Zoli füléhez hajol, de én így is hallom, hogy mit suttog.

- Szerelmes a kutyám, és eltűnt a szíve választottja. Biztos vagyok benne, hogy azért kódorgott el. Úgy ám! De most megyünk, és megkeressük azt a lányt. Nincs kedve velünk tartani?
- Szívesen! - rikkant Zoli. - Dugó, gyere közelebb!

A bulldog eddig gyanakodva méregette a bandát a távolból. Gazdája parancsszavára kelletlenül közelebb húzódik.

- Emlékszel még rám? - kérdezem.
- Hát persze, pajti! De mondd, micsoda társaságba keveredtél? Keveredik a keverék?

Defekt dühösen morog.

- Ha ezt most azonnal nem hagyod abba, kétszer olyan gyűrött lesz a pofád! - acsarkodik.

Kénytelen vagyok közbeavatkozni.

- Elég! Dorkát akarjuk megtalálni. Emlékszel, Dugó? Meséltem róla. A Rebarbara utcába tartunk, hogy megkeressük Sankát, a fiút, akit alaposan gyanúsítható Dorka elrablásával.
- Azt a kis pernahajdert, propellerfülekkel? Egyszer megpróbált eltalálni a csúzlijával, de szerencsére Zoli megelőzte a bajt. A gazdám akkor azt mondta neki, hogy ad még egy utolsó esélyt arra, hogy megjavuljon... Rendben, én is veletek tartok. Nagy kedvem lenne megleckéztetni azt a kis szélhámost!