Mesemalom

Koromsötét van már odakinn, amikor megfordul a kulcs a bejárati ajtóban. Izgatottan szaladgálok fel-alá az előszobában, és szemrehányó vakkantással köszöntöm a gazdát, amikor végre belép. Fogaim közé kapom a pórázt, és megrázom. Elegem van az egész napos bezártságból, már régen sétálnunk kellene!

Máskor végigdögönyöz, ha hazaér, de most csak egy kurta mosolyt enged meg felém. Az előszobai kisasztalra teszi le barna bőrtáskáját, meglazítja divatjamúlt nyakkendőjét, és ledobja magát az ócska fotelbe.

- Jaj, Römi! Egyre nehezebben bírom már ezt a tempót...

Ilyenkor sajnálom igazán, hogy nem tudok beszélni. A padlóra dobom a pórázt, és a lába elé fekszem. Kopott cipőjére hajtom a fejemet, és felnézek rá. Hátha mesél, hátha elmondja, hogy mi bántja... Akkor biztosan megkönnyebbülne.

- Nincs semmi baj, kiskutyám!

Végre lehajol, hogy beletúrjon a bundámba.

- Tudod, azon gondolkozom, hogy mi értelme van ennek a szakadatlan munkának, a folytonos idegeskedésnek? Almácska lassan nagylány lesz, és én csak a hétvégéken látom, akkor se mindig. Lemaradok mindenről...

Államat a tenyerébe kapja, és lehajol. Orrunk szinte összeér.

- Igazából te vagy az egyetlen társam, s látod, még rád sem vigyázok eléggé!

Hirtelen felpattan a fotelből.

- Na, elég a lustálkodásból!

Át sem öltözik, úgy, ahogy van, öltönynadrágosan indul el velem a vasúti töltéshez. Még a pórázt is otthon felejti, pedig azt mindig a kezében hozza, ha sétálni indulunk. Na, nem mintha használná. Csak megszokásból.

Kellemesen langyos a májusi este. A vasúti töltés oldalán pislákolva égnek a lámpák. Ilyen későn még soha nem jártam erre.

A harmadik körömet írom le kedvenc villanyoszlopom körül, amikor észreveszem, hogy valaki áll a töltés tetején, és engem figyel. Nagy, fekete szemével egyenesen rám néz. Göndör, fehér bundája kissé viseltes, de a tartása... Vau!

Lenyűgözve bámulom a legszebb kutyalányt, akit életemben láttam. Legszívesebben nekiiramodnék, hogy mellette teremjek, de nem tehetem. A kutya mindenit! Edgár engem figyel, pedig az imént még zsebre tett kézzel fütyörészett, és a töltésről legurult köveket passzolta be a beton villanyoszlop talpai közé. Komolyan! A gazdám néha úgy viselkedik, mint egy kisgyerek. Vajon ő is észrevette a szépséges kutyalányt? Vagy csak az ütötte meg a szemét, hogy abbahagytam a szaladgálást? Ki tudja...

Ekkor felhangzik egy éles hang, amitől mindig összerázkódom. A gazdám úgy mondja, hogy kifinomult a hallásom. Nem is tudom... A vonatkürthöz biztosan nem kell első osztályú hallás. Még Edgár nagyapja is meghallaná, pedig vele már csak kiabálva szoktak beszélgetni.

De ez a vonat a szokottnál is gyorsabban közeledik. Két fényes lámpája bevilágítja a vasúti pályát, szinte megvakít. A tehervagonok végtelenül hosszú sora dübörögve kígyózik végig mellettem.

A szívem hevesen kalapál. Ugye, nem esett bántódása annak a lánynak? Elindulok felfelé a töltés oldalán. Látni akarom, hogy kutya baja...

- Römi! Azonnal gyere vissza!

Biztatóan visszanézek a gazdára, hogy megnyugtassam, de olyan ideges vagyok, hogy csak egy rosszul sikerült vigyort láthat a képemen. A vonat utolsó kocsija fülsiketítő robajjal húz el előttem. Végre újra látom a síneket.

A fehér bundás lánynak nyoma sincs! Mintha a köd nyelte volna el. Hála istennek... Ezek szerint nem esett baja. De vajon hová tűnhetett?

A vasúti töltésnek erre az oldalára biztosan nem szaladt. Csak Berci, az öreg tacskó szaglászik a közelben. Akkor viszont semmi kétség. A lány a túloldalra ment. A kiserdő felé...