Mesék » Jakab » (9.) Lénia

Lénia

Az utazók berregő iskolacsengő hangjára riadtak fel.

 - Jaj, elkéstem a suliból! - kiáltott fel Jakab. - Hol a táskám?!

Talpra ugrott. A bőröndök pislogva figyelték. Szegény Bőrönd Benő meg sem nyikkant, pedig rettegett, hogy dupla feneke átszakad éjszakai vendége súlya alatt. Jakab kiugrott a magas fűbe, zavartan beletúrt dús hajába és körülnézett. Nem, nem vagyok odahaza, gondolta szomorúan, nem az én iskolámba csengettek be...

Módusz és Tricepsz is kikecmeregtek utazóládáikból. A derűs reggel éles fényeiben egy városfal rajzolódott elő. Kapuját faragott könyvek díszítették, a falakról iskolai térképek lógtak alá.

 - Nyugalom, Jakab! - szólt Módusz, és nagyot ásított. - Glejminben csak az elveszett tanszerek járnak iskolába. Gyermekek számára nincs oktatás. Bár, ki tudja, most hogy te is idekerültél...- derült fel.
 - Én nem vesztem el! - morgott Jakab.
 - Jó-jó, nem akartam megsérteni az érzékenységedet. Gyere, bemegyünk a városba!

A bőröndökhöz fordult.

 - Köszönjük a szállást! - biccentett.
 - Busásan megfizetett érte a fiú! - mosolygott Benő. - Rég hallottunk ilyen szívhez szóló történetet. Gyönyörű volt! Igaz, koffertársaim?
 - Igaz, igaz! - dörömböltek a bőröndök. - Jakab, gyere el hozzánk máskor is!

A fiú arca felderült.

 - Bevallom, én is gazdagabban távozom innen. Csodás volt Bőröndközben! Otthon feltétlenül mesélek rólatok a barátaimnak.
 - Úgy érted, mi is szerepelni fogunk egy történetben?! - sikkantott Táska Mása.
 - Úgy bizony! - biccentett Jakab, és mosolyogva búcsút intett.

Az utazók elindultak Lénia felé. A főkapu előtt két tolltartó kidüllesztett hassal, szalutálva köszöntötte Móduszt, majd intettek a körzőknek, akik hegyes szárukon átperdülve utat engedtek a város széles utcái felé. Jakab leesett állal figyelte Lénia nyüzsgő forgatagát.

 - Az ott az iskola! - intett Tricepsz az óriási, színes ceruzákból ácsolt épület felé.

Az iskolaszerek egymás sarkába lépve siettek az órára, csak néhány uzsonnás doboz lődörgött céltalanul. Az iskolához vezető ösvény egyik padján szertári csontváz üldögélt, koponyáján jókora raktári szám díszelgett. Ráérősen élvezte a napsütést.

 - Biztosan lyukas órája van! - magyarázta Tricepsz.
 - Ahogy mondod! - bólogatott Módusz, és a papírjára mutatott. - Itt az áll, hogy a biológia óra később kezdődik.
 - Aha! - bólogatott Jakab. - Talán jobban tenné, ha harapna addig valamit. Zörögnek a csontjai szegénynek - vigyorodott el.

Jakab tekintete az iskola melletti füves rétre siklott.

 - Mi az ott?
 - A tornapálya! - felelte büszkén Módusz. - Mondán rajong a tornaszerekért. Nemrég vezette be a rendszeres testnevelést.
 - Az iskola mögött fedett csarnok is épül! - bólogatott Tricepsz.

Közelebb mentek. Jakab innen már jól látta a pályát, ahol körbe-körbe kislabdák pattogtak, és nagyhasú medicinlabdák kergették egymást. Körülöttük ugrálókötelek tekeregtek.

 - Bemegyünk az iskolába! Elkezdem a számlálást! - vezényelt Módusz, és beletúrt az egyik zsebébe, hogy megkeresse a megfelelő jegyzettömböt.

Beléptek egy terembe, ahol tiszteletreméltó szögmérő dülöngélt a sorok között. Az első padokat egyenes gerincű vonalzók foglalták el, a terem túlsó szélén kockás füzetek sorjáztak. Csak középen volt nagy az összevisszaság, ahol karcsú körzők, sokgombos számológépek, kétszínű korongok és színes pálcikák üldögéltek.

 - Megszámolom a matematika tagozatosokat. Te addig ülj le az utolsó padba - suttogta Módusz -, nem akarok feltűnést! Meg ne lássam, hogy elkóborolsz!
 - Ugyan, dehogy! - rázta a fejét Jakab. - Aztán csak pontosan! - kacsintott.

Jakab a bal hátsó padhoz csoszogott, ahol magányosan üldögélt egy gondosan befedett füzet. Illedelmesen biccentett, és beült mellé.

 - Szia! - suttogta újdonsült padtársának. - Szereted a matematikát?
 - Micsoda kérdés! - pörgette lapjait felháborodottan a kis füzet. - Hiszen ez a matematika tagozat!

Jakab bekukucskált szomszédja lapjai közé.

 - Mi az, mit bámulsz?!
 - Semmi, ne haragudj, tudom, hogy udvariatlanság így kíváncsiskodni, csak...
 - Csak mi?
 - Csak olyan ismerős az írás a lapjaidon. Épp olyan, mint...

Elnémult. A kockás füzet csendben becsukódott. Jakab tisztán látta a vignettára írt betűket. „Takács Bence 5. b". Kezét a szája elé kapta.

 - Hiszen te Taki matekfüzete vagy! - suttogta. - Megismersz?! Jakab vagyok, Taki barátja! Hogy kerültél ide, mondd? Taki égen-földön téged keres!

A kockás füzet örömében megpörgette lapjait.

 - Nahát! Taki keres engem? Én meg már azt hittem, hogy elege lett belőlem, azért hagyott el...
 - Dehogyis! Még nekem is írt, hogy nem pakoltalak-e be véletlenül a táskámba.
 - Nahát! - sóhajtott megkönnyebbülten a füzet. - Taki, én édes gazdám! Nem tudtam betelni a példáival! Senki nem képes annyi szöveges feladatot egy ültében megoldani, mint ő! - magyarázta felhevülten. - Bárcsak visszakerülhetnék hozzá! Tudnál nekem segíteni?

A szögmérő észrevehette a susmorgást a hátsó padban, mert kidüllesztett pocakjával vészesen feléjük közelített.

 - Figyelj! - suttogta Jakab. - A kabátom bélése kiszakadt. Ha kicsit tovább tágítom a lyukat, talán el tudlak helyezni. De most egy szót se többet! Mindjárt itt a tanár!
 - Elhallgattok ott hátul, vagy pontosan száznyolcvan fokos fordulatot vesztek, és mentek egyenesen az irodalomórára! - rivallt rájuk a szögmérő.
 - Elnézést tanár úr! - rebegte Jakab. - Csak hangosan töprengtem egy szöveges feladaton...

Az öreg, pápaszemes szögmérő szerencsére beérte azzal, hogy a hátsó padban újra csend lett. Jakab óvatosan tovább húzta a szakadást. A bélés halkan reccsent. Végre éppen akkorára nőtt a lyuk, hogy Taki füzete beférjen. Kockás sokáig mocorgott, míg otthonosan elhelyezkedett odabenn. Éppen időben. Megszólalt a csengő, és a láthatatlan bilincs megfeszült Jakab csuklóján. Tricepsz szélesen vigyorogva integetett felé.

 - Gyerünk! - intett Módusz. - Még rengeteg dolgunk van itt!

A folyosókon egymást taposták a tárgyak. Jakab nem győzött álmélkodni, mennyi az elhagyott iskolaszer. Radírok, hegyezők, post irónok, ceruzák, könyvek és füzetek tucatjai hemzsegtek kinn.

 - Ez az egyik legnagyobb város! - lihegte Módusz, mikor az utolsó számvető füzetet előhúzta.
 - Nahát! - ámuldozott Jakab. - Hogy mi iskolások mennyi feladatot rovunk rátok! Igazán bocsánat! Erre soha nem gondoltam.

 


« Előző rész    |    Következő rész »


Ha neked is tetszett, oszd meg ismerőseiddel!


Ugrás a lap tetejére