Mesemalom

Végre befejeződött a számlálás Léniában. Módusz tarka zsebkendővel törölgette le az izzadtságot magas homlokáról.

 - Hah, még jó, hogy reggel kezdtünk neki, Lénia még engem is kifáraszt! - panaszkodott. - Szerencsére nincs már messze a főváros. Ha iparkosunk, nemsokára odaérünk!

Szaporán haladtak az ösvényen, mely lankás dombokon vezetett át. Hamarosan megérkeztek az újabb városhoz, melyet ormótlan kövekből épített, vaskos kőfal ölelt körül. Jakab felkapaszkodott egy közeli sziklára, de így sem látott be a magas fal mögé.

 - Megérkeztünk, ez itt Animin! - mutatott előre a strapa, és büszkén kihúzta magát. - Glejmin fővárosa, nagyszerű uralkodónk székhelye - folytatta.
 - Vagyis a falai... - morogta Tricepsz. - A város mögötte van.
 - Azt rögtön gondoltam! - mosolygott Jakab, de a következő szó már a torkában szakadt. A falra meredt. - Jól látom?! Elég messze van, de... Ezen a falon túlságosan sok az ajtó. Minden fővárosinak külön bejárata van talán?
 - Gyere! - intett a gurgó. - Menjünk! Közelebbről jobban látod majd, mi végre a sok bemenet!

Jakab leugrott a szikláról, és követte Tricepszt.

 - Micsoda forgalom! - nevetett, míg az ajtókat figyelte. - Az egyik kinyílik, majd becsukódik, azután a másik, azután még egy, és a következő... Az ember feje beleszédül. De ezeken az ajtókon senki nem lép se ki, se be! Akkor meg mitől nyílnak és csukódnak?!

Módusz mosolyogva nézte Jakab csodálkozó arcát.

 - Szeretett uralkodónk kedvezni óhajt az elhagyott kulcsoknak - fogott bele az ünnepélyes magyarázatba -, ezért ajtókat vágatott a városfalba. Ahány ajtó annyi rafinált zárszerkezet. A kulcsok kedvükre próbálkoznak, nyitnak és zárnak!

A városfal tövébe érve Jakab már azt is kivette, ahogy a kisebb-nagyobb kulcscsomók csörögve megmásszák az ajtókhoz támasztott, hosszú, keskeny létrákat, és a kulcsok beugranak egy-egy kulcslyukba.

 - Szívből örülök, hogy Animin nem hozzám tartozik! - sóhajtott Módusz. - Metropol strapa sokat szenved a számlálással. Olyanok ezek a kulcsok, mint a sajtkukacok!
 - Tényleg nem lehet könnyű feladat...- bólogatott Jakab. - Kérdezhetek valamit?
 - Ez csak természetes! - bólintott Módusz.
 - Mi szükség van arra, hogy megszámláljátok az elhagyott tárgyakat?

A strapa a lehető legünnepélyesebben köhintett, és megigazította elfordult nyakkendőjét, mely most éppen a válla felé mutatott.

 - Ahogy említettem, hatalmas uralkodónk azzal az egyedülálló képességgel rendelkezik, hogy életet tud lehelni a tárgyakba.
 - Bizony... - bólogatott Tricepsz unott képpel.

Főnöke rosszallóan nézett a gurgóra, mire az nyomban elhallgatott.

 - Szeretett urunk nagy jelentőséget tulajdonít annak, hogy teljes számban élvezhesse társaságukat. Számára valamennyi tárgy fontos. Nagyon vigyáz rájuk. Nem viselné el, ha akár egy is elkóborolna közülük.

Jakab nagy figyelemmel hallgatta Móduszt, és arra gondolt, milyen különös szerzet lehet ez a híres uralkodó.

 - Gyerünk, igyekeznünk kell! - csapta össze a kezét Módusz, és sietősen előszedett egy újabb jegyzetet. - Mondán délidőben az evőeszközeit kényezteti. Addig mindenképpen oda kell érnünk, és már nincs sok időnk!

Tricepsz előrelépett. Akár egy éles szemű vadász, feszülten fürkészte a körülöttük nyíló-csukódó ajtókat. Az egyiknél a szorgalmas kulcsok épp kinyitották valamennyi zárat. A gurgó meglepő fürgeséggel odaszaladt, és elkapta a kilincset.

 - Gyerünk, gyerünk, befelé! - sürgette a többieket, és közben a mérgesen csörömpölő kulcsokra kacsintott. - Türelem, édeskék! - vicsorgott.
 - Na de Tricepsz! - szólt rá Módusz. - Több tiszteletet!

Jakab azonban már nem figyelt rájuk. A városfal túloldalán elképesztő látvány fogadta.