Mesemalom

A város immáron teljes pompájában ragyogott előttük. Sehol egy ház, mindenütt ékszeres ládikák sorjáztak. Átsétáltak két gazdagon díszített doboz között.

- Ez a főkapu! - vetette oda Módusz.

Jakab ámulattal nézett körbe. Az utcákon csillogó ékszerek sétálgattak fel és alá, arany- és ezüstláncok, színes gyöngysorok, platina ötvözetek, korall-nyakláncok, gyűrűk, karkötők, csilingelő fülbevaló párok.

Módusz sorban odalépett az ékszerhez, és tisztelettel köszöntötte őket.

- Üdvözlöm, kedves Déltengeri Gyöngyné asszonyság! - parolázott a gyöngysorral. - Hogy szolgál a kedves egészsége?
- Köszönöm a kedvességét - zizegte a megszólított-, meglennék. A ragyogásom a régi. Csak az bosszant, hogy ez az Édesvízi Gizi olyan ízléstelenül pöffeszkedik. Látja? Ott ül átellenben azon a bordó, plüssön. Szemérmetlen alak! Nem tudja, hol a helye! Mondja, kedves Módusz Strapa, hát nem felháborító? Egy édesvízi gyöngy soha nem ragyoghat úgy, mint egy sósvízi!

Az asszonyság meg sem várta a választ, csörtetve elvonult. Nyomban utána egy hatalmas, gyémánt karkötőbe botlottak, aki fényes hasát napoztatta.

- Á, kedves Módusz, örülök, hogy újra köztünk látom! - biccentett a karkötő, aki közben arra figyelt, hogy ékköveire minél több jusson a nap sugaraiból.
- Tiszteletem, Mr. Windsor! - hajolt meg Jakab. - Engedje meg, hogy kipipáljam a listámon.
- Mi sem természetesebb, tegye csak a kötelességét! - legyintett könnyed eleganciával. - Fenséges elhagyóm, az angol királyné is mindig ezt mondta.

Mr. Windsor elegánsan továbbgurult. Két karikagyűrű tartott feléjük.

- Hogy s mint, kedves strapa uraság? - kérdezte egyikük. - Nem gondol még a házasságra? - köröztek kitartóan a feszengő Módusz körül. - Szívesen felajánljuk szolgálatainkat!
- Köszönöm, nagyon kedvesek, de eszem ágában sincs megnősülni - morogta Módusz.
- Úgy! - csattant fel az egyik. - Gyere drágám, menjünk! Ebben a mai világban senki nem értékel minket!

Úgy látszik, ma mindenki nyűgös, dünnyögte maga elé Módusz.

- Tricepsz! - fordult a gurgó felé. - Gyerünk be a strapa házba, úgy érzem, ránk fér egy kis pihenés, mielőtt tovább indulunk!

A gurgó lelkesen bólogatott.

- Ránk, bizony ránk!

Bekanyarodtak a következő utcasarkon. Hatalmas dobozház állta útjukat, mely egyszerűségével kirítt a patinás ékszeres dobozok közül. „Strapa pihenő és szolgálati iroda", hirdette az oldalára pingált felirat.

Módusz a köpenye zsebében kotorászott. Kihúzott egy jókora kulcscsomót, és kinyitotta az iroda ajtaját. Jakab bekukucskált. Két szobát látott odabenn. Az egyikben két egyszerű ágy, a másikban rendezetlen íróasztal állt, rajta egymás hegyén-hátán jegyzettömbök hevertek. Módusz gondosan bezárta maga mögött a bejárati ajtót.

- Módusz strapa szolgálati pihenőt rendelt! - vezényelt a gurgó. Nagyot ásított, és megrázta izmos karját. - Ülj le az irodában, amíg mi egy kicsit felfrissülünk.

Jakab leült az íróasztal mögötti fotelbe. Feje hátrahanyatlott a szürke támlára, és maga is elszunyókált. Arra riadt fel, hogy valami a lábát rángatja. Körbekémlelt. Egyedül volt az irodában. Hangos horkolás szűrődött be a pihenőszoba felől. A lábára pillantott. A papucsok, hát persze, gondolta mérgesen. Felszisszent. Satuba szorítjátok a lábam, panaszkodott csendben. Felpattant. Papucsai az ablak felé irányították. Hát jó, gyerünk, ha így akarjátok, szánta rá magát Jakab. Tízméternyi szabadsága van. Megragadta az ablak fogantyúját, és kiugrott az utcára. Nesztelenül landolt a kövezeten.

Lábfeje szinte égett a papucsok erős szorításában. Ezek már megint valami rosszban sántikálnak, gondolta.

- Jó, jó, rendben van, irányítsatok! - súgta oda nekik. - Megadom magam!
- Jó! - sikkantott boldogan a bal papucs.

A papucsok a közeli utcasarokig vezették a fiút, ahol egy aprócska ékszerdoboz állt. Ajtajában fényesen csillogó medalion sírdogált. Jakab közelebb hajolt. Az ékszerre festett arc emlékeztette valakire.

- Szervusz, khm... bocsánat, nem akarlak megzavarni a sírdogálásban, de valahogy olyan ismerős vagy nekem!

A medalion hangosan felzokogott.

- Még szép! Én is emlékszem rád, te fiú. Az osztályban találkoztunk, ott, ahova a gazdám, Csipkés Rozi jár.
- Tényleg, már emlékszem! Rozi a tizedik születésnapjára kapott téged. Milyen büszke volt! „Családi ereklye", mondogatta, ha valakinek megmutatott. Akkoriban az osztályban mindenki ezt pusmogta, „családi ereklye"...
- Így is van! - fénylett fel a medalion. - Két évszázadon keresztül álltam a Csipkés család szolgálatában, és elmondhatom, hogy igazán nagy becsben tartottak. Rozi nagymamája, a híres színésznő, kizárólag kiemelkedően fontos eseményekre vett fel.

Elkomorodott.

- Sajnos, Rozi még nem elég megfontolt. Tudhatta volna a kis butus, hogy nem szabad becsempésznie az iskolába.

A medalion felsóhajtott. Szeme sarkában újabb könnycseppet morzsolt el.

- Hogy történt? - kérdezte Jakab. Hangjában részvét csengett.
- Tornaóra volt. Rozi fittyet hányt a házirendre, és a trikója alá rejtett. A kidobósnál elszakadt a láncom, és én leestem, egyenesen a szörnyű porba. Arra már nem emlékszem, hogy kerültem ide...

Talán a szerpentinen érkezett ő is, gondolta Jakab. A medál újra zokogni kezdett.

- Itt mindenki olyan boldog és olyan elégedett. Már megbocsáss, de egyedül te bőgsz!
- Ihi-ge-hen! Tudod, az ékszerek nem rajonganak különösebben a régi gazdáikért. Nem is csoda, egész nap tehetetlenül lógnak. De én végigkövettem a Csipkés-lányok generációit, és egészen másképp gondolok rájuk. Annyira hiányzik a régi életem! Nem érzem jól magam a sok pöffeszkedő arany meg gyémánt között. Szeretnék hazamenni, visszabújni Rozi csinos ékszeresládikájába. Tudnál nekem segíteni?
- Én is szeretnék hazakerülni...- bólogatott Jakab, és töprengve vakargatta feje búbját -, de fogalmam sincs, hogyan. Foglyul ejtett az a strapa, aki Diamondánban végzi a számlálást. Egyenesen az uralkodó elé visz!
- Nem akarsz megszökni? - kíváncsiskodott Kis Medalion.
- Gondoltam már rá, de nem sok esélyt látok. Láthatatlan bilincs köt a kísérőimhez. De talán az a híres uralkodó segít nekem, hogy hazakerüljek.

A papucsok újra présgépként szorították össze Jakab lábát.

- Au! - nyögött fel panaszosan. - Hagyjátok már abba! - sziszegte. - Mit akartok megint, ki vele? Talán vigyem magammal Rozi medalionját?

A szorítás alábbhagyott.

- Jó, rendben, elrejthetem... De csak ha megígéri, hogy abbahagyja a bőgést!

Lába újra kényelmesen elterpeszkedhetett.

- Jól van, nem bánom, ha ennyire akarjátok... Gyere, Kis Medalion, ugorj szépen bele a zsebembe! De ne ficánkolj, és ha megkérhetlek, ne áztasd el az egyetlen ruhám!

Kis Medalion felitatta a könnyeit Jakab zsebkendőjével, és kényelmesen elhelyezkedett a zsebben. Gyerünk, ideje visszaindulni, mielőtt még észreveszik a szökést, gondolta Jakab. Az utolsó pillanatban mászott vissza. Éppen becsukta az ablakot, amikor meghallotta Tricepsz szuszogását a háta mögött.

- Gyönyörködsz a kilátásban?
- I-igen - nyögte Jakab. - Unatkoztam.

Módusz jelent meg az ajtóban.

- A diamandáni népszámlálást ezennel lezárom! Indulás! Vár Tiki-taki!