Mesemalom

Több mint négy órája baktattak a girbe-gurba ösvényen, melyet Módusz hangzatosan Glejmin országútjának nevezett. Némán meneteltek. Először egy piros bicikli akadt útjukba. Vidáman csilingelt, mikor elhaladt mellettük, pedig a nyergében senki sem ült. Nem sokkal később egy pöttyös labda pattogott arra. Nyomában magányos vasaló araszolt, lomhán húzva maga után hosszú zsinórját, mely alaposan megszürkült az út porában.

Egy gyümölcsliget mellett Tricepsz megmakacsolta magát, és leült szalonnázni. Jakab fáradtan mellételepedett. A gurgó jóízűen csámcsogott és morgott a húsosabb falatoknál. Tricepsz a fiúra nézett, aki sóvárogva bámulta az ételt. Tricepsz kanyarított egy darabot a foszlós kenyérből, vágott pár kocka szalonnát, és Jakab elé tolta. A fiú hálásan megköszönte. Tricepsz Móduszt is megkínálta, ám ő csak legyintett, és újra jegyzeteibe merült.

 - Azt ígérted, mesélsz még Glejminről, de egész úton csak a papírjaidat bújod! - fakadt ki Jakab. - Semmit nem értek abból, ami körülöttem történik... Nem én irányítom a papucsaimat, hanem ők engem! Gazdátlan tárgyak közlekednek az országúton, mintha életre keltek volna! Elmagyarázná végre valaki, mi folyik itt?!

Módusz az orra végére tolta szemüvegét, és Jakab sápadt arcába bámult. Lassan, megfontoltan becsukta a jegyzetfüzetet.

 - Rendben, mesélek. Most van egy kis időnk. Legalább egy óra, míg elérjük az első várost, Diamondánt.

Jakab szomorú tekintetét Móduszra függesztette.

 - Amin csodálkozol, az a létező legtermészetesebb dolog ezen a földön. Szeretett uralkodónk, Mondán, lelket teremt a tárgyaknak, melyek nálatok vesztek el. Uralkodónk úgy mondja, „az emberi hanyagság áldozatai"... A saját szemeddel láttad, hogy a biciklinek nincs szüksége biciklisre, a labdának gyerekre, aki pattogtatja. A tárgyak érző lényekké válnak, és saját életet nyernek. Hát nem nagyszerű?

Jakab a papucsaira meredt.

 - Az én papucsaim is... élnek?!

A papucsok aprót sikkantottak, szemernyi kétséget sem hagyva a válasz felől.

 - Igen, ők is. Feljegyzéseim szerint Mondán két napja adományozott lelket nekik. Most már legalább értem, miért hiányoztak Lábbellübben a számláláskor! - dohogott. - Arra következtettem, hogy háládatlan, elbitangolt jószágok, és azonnal kiadtam a körözési parancsot ellenük. Mikor Mondánnak jelentettem, hogy eltűntek, szegény urunk sírt.
 - Sírt?! Miért sírt?
 - Kegyes uralkodónk féltő szeretettel viseltetik az életre keltett tárgyak iránt. Olyanok ők neki, mint anyának a gyermekei!

Módusz a fejét vakarta.

 - Hm... Szerfelett különösnek tartom, ami a papucsaiddal történt. Elszöktek, és azután idehoztak téged. Tudtommal más ember még nem járt Glejmin földjén. Ezen még gondolkodnom kell...

A strapának láthatólag elege lett a sok beszédből. Szemüvegét a helyére tolta, kinyitotta a jegyzetfüzetét, és újra elmélyülten lapozgatni kezdett.

Átkeltek egy sekély folyócska keskeny függőhídján, majd feltűnt a látóhatáron az első település. A város már messziről csillogott.

 - Diamondán! - vetette oda Tricepsz a szája sarkából.

Módusz becsukta a jegyzetfüzetét, és gondosan becsúsztatta kabátja zsebébe. Másik zsebéből összegöngyölt papírost húzott elő.

 - Ez az első városom, Diamondán - szólt, és egyenes orrát magasra tartotta. - Az elveszett ékszerek városa! Listám szerint ezerkilencvennégy ékszert kell ma megszámolnom. Igyekezzünk, hogy még világosban odaérjünk! Az ékszerek hamar ágyba... akarom mondani ékszeres dobozba bújnak.