Mesemalom

A mama az utcát bámulta. Gyerekek sétáltak el az ablak alatt, és izgatottan beszélgettek, mi történt aznap az iskolában. Titokban abban reménykedett, hogy egy szép délután Jakab is feltűnik köztük. Elképzelte, ahogy vidáman integet felé, mint régen, amikor befordult az utcasarkon. Hetek teltek el azóta, hogy Jakab eltűnt, és ő minden reggel és este betelefonált a rendőrségre, érkezett-e valami hír a fiáról. Sajnálom, válaszolta egy kedves hang, semmi nyom. Minden reggel és este más és más kedves hang, de a válasz semmit nem változott.

Eközben Jakabnak csodálatos repülésben volt része. Kfesszon hátát Módusz puha bársonytakaróval tette kényelmessé. Jakab felszállt a királyi nyeregbe, és erősen magához szorította a gyíkmadár nyakát.

- Nyugalom - súgta Kfesszon. - Ne szoríts ennyire, a végén még megfojtasz. A lámpásod kemény fickó, kérlek, ne nyomd hozzám ilyen erősen!
- Még soha nem repültem karvalusz háton! - nyögte Jakab.
- Valamikor el kell kezdeni! - nevetett Kfesszon, miközben elrugaszkodott a földtől. - Jakab, nézz körül! A palota udvarán mindenki neked integet. Látod?

Jakab lenézett. Egy pillanatra megszédült, de látva a sok, boldogan ugráló gurgót, és integető strapát, végül elmosolyodott.

- Úgy látom, valamennyien eljöttek, hogy elbúcsúzzanak tőled! - szólt Kfesszon.

Méltóságteljesen kiterjesztette szárnyát, és körbevitorlázott a palota udvara felett.

- Ég áldjon, Jakab! - kiáltották a strapák.
- Mindent köszönünk! - hangzott fel a gurgók kórusa.

Jakab már nem szédült. Szíve megtelt hálával.

- Isten veletek! - integetett. - Mindnyájan hiányozni fogtok!

Jakab a lámpás után kapott. A nagy integetésben Spiritusz csaknem kicsúszott a kezéből.

- Aztán nehogy elhagyd azt a lámpást! - nevetett Kfesszon. - A végén még újra nálunk kötsz ki!
- Vigyázz rám jobban! - dohogott Spiritusz.

Jakab így hát maga elé kapta a lámpást. Onnantól fogva végig karjai oltalmában őrizte, még akkor is, amikor a Kfesszon erős szárnya által kavart, hatalmas légörvény a magasba repítette a szerpentinen át.

- Spiritusz! - kiáltotta Jakab.

Jakab kirepült a lyukon, és elterült a könyvek tetején.

- Jaj! - nyögte sajgó lábát simogatva. - A landolás nem volt éppen elegáns...

A sötét helyiségben csak Spiritusz halvány lángja pislákolt.

- Ez a mi fészerünk, érzi az orrom! Spiritusz! Segíts kibotorkálni innen!

A lámpa azonban nem válaszolt. Gyenge fényénél Jakab megkerülte az esztergapadot, és lassanként rálelt a lomok közül kivezető ösvényre. Az ajtó előtt Jakab kioltotta Spiritusz lángját, és gondosan elhelyezte a lámpást egy könyvcsomó mögött.

- Maradj itt, Spiritusz! - suttogta. - Megígérem, hogy hamarosan hazaviszlek. A mama egész biztosan segíteni fog!

Jakab kilépett a fényre. Bolhás örömében gazdája orráig ugrott, és hangos ugatással elkísérte a ház ajtajáig. Jakab szíve szaporán vert, amikor megragadta a hideg fémkilincset. Az ajtó nyitva állt.

Odabenn a mama az ablak előtt állt, és az utcát nézte. Jakab lábujjhegyen lopódzott a háta mögé.

- Mama! - suttogta, és átkarolta a derekát.

Mostanra egész biztosan megőrültem, gondolta Anna. Nem elég, hogy minden fiú arcában az ő vonásait látom, most már a hangját is hallom. Ráadásul ennyire közelről...

- Mama! Én vagyok az, Jakab!

Anna mindkét kezével megragadta az ablakpárkányt, nehogy elűzze a szívének oly kedves szellemet. Lassan, nagyon lassan fordult meg.

- Jakab! - suttogta, és kezét a szája elé kapta. - Tényleg te vagy az, vagy csak egy újabb káprázat játszik velem?
- Én vagyok az mama! Hazajöttem!

Mama remegve ölelte magához a fiát. Olyan erősen szorította, ahogy csak a karja bírta.

- Csakhogy itt vagy, kicsim! Merre csavarogtál, te haszontalan, te, te...

Könnyes tekintete Jakab lábára tévedt.

- Te papucsban kóboroltál?! - kiáltott rá.
- Mama! Ígérem, hogy mindent töviről hegyire elmesélek! - válaszolt Jakab fáradt mosollyal.

A lábára sandított. Rákacsintott a papucsaira, de hiába várta a jelet, a papucsok közönyösen burkolták körbe a lábát.