Mesemalom

Az idő lassan vánszorgott a hatalmas palota fülsiketítő csendjében. Aki élt és mozgott háborúba indult, követve Halisszadúr parancsát. Csak Mascsik, a legidősebb inas maradt a házban, hogy az uralkodó semmiben ne szenvedjen hiányt.

Mondán hol hajtincseit igazgatta, hol rózsaszín ingének zsabóját rendezgette. Idegesen várta a híreket. Három napja szomjazta a győztes csata hírét, de még csak üzenet sem jött. Pedig Halisszadúrnak meghagyta, hogy azonnal küldjön jelentést valamelyik karvalusszal, ha megtud valamit az eltűnt tárgyakról, vagy ha az összecsapás megtörtént.

- Ó, az én szerencsétlenül járt kicsi drágáim! - sóhajtozott. - Itt a lista az áldozatokról, látod, Mascsik? Elrabolták őket!
- Nagyon sajnálom, uram!
- Debóra a zsebóra! - zengte. - Milyen dallomos név! És milyen hősies múlt áll e kedves időmérő szerkezet mögött. Mascsik! Ő megélte a földi háború borzalmát! Én mentettem meg az életét!

Mascsik mélyen meghajolt.

- Ez csak természetes, jó uram! Rajtad kívül erre senki nem képes.
- Igazad van! - bólogatott Mondán.

Tekintete messzire kalandozott.

- És köztük van Kockás is, a kis matekfüzet! Szegényke! Durva tollheggyel karcoltak a szabályos négyzethálói közé, majd egyszerűen a padban felejtették!
- Hallatlan! - visszhangozta az inas színtelen hangon.
- És Kis Medalion! Bámulatosan finom szépség, és egy háládatlan leánygyermek hagyta, hogy egyszerűen a porba hulljon! - zokogott Mondán.

Mascsik közelebb lépett.

- Nyugodj meg, jó uram! - mondta csendesen.

De Mondán vigasztalhatatlannak tűnt.

- Ó, az én kedveskéim! - zokogott fel még hangosabban. - És a drága kis Spiritusz! Hisz őt még nem is említettem! Megszabadítottam az öregembertől, aki esténként folyton magával cipelte, amikor a sötét kiskertjében botorkált. Képzeld csak el, Mascsik! Mi történt volna, ha egyszer orra bukik az a szerencsétlen!

Mascsik elgondolkodott.

- Ki tudja... Szegény öreg. Biztosan kitöri a lábát. Én is érzem, uram, az idők szavát. Egy bizonyos koron túl már nem egyszerű a mindennapi élet! A múltkor is, amikor hoztam neked a tortát, uram...

Mondán elvörösödve ripakodott rá Mascsikra.

- Ebből elég! Kit érdekel az öreg, és ugyan kit érdekel a te nyűgöd-bajod, Mascsik?!
- Bocsánat, uram - sütötte le szemét a szolgáló. - Elnézést kérek az önzésemért. Többé nem fordul elő.
- Elnézést! Folyton csak ennyit tudtok mondani, hogy elnézést! Hát senki nem ért meg engem?! Senki nem érzi át, hogy mit jelent egy kedves tárgyat szívből óvni, félteni?! Hát nem érted? Akár az üvege is eltörhetett volna annak a lámpásnak! Vagy ami rosszabb... benyomódik az oldala!
- De szerencsére itt vagy te... - suttogta Mascsik.
- De szerencsére itt vagyok én - folytatta üdvözült arccal a király -, aki közbelép, és lélekkel ajándékozza meg őket, hogy megszabaduljanak a felelőtlen emberfajta hatalmától! Én törődöm velük, városokat alapítok a kényelmük érdekében, és mindent megadok nekik, amit csak egy valódi teremtő megadhat.

Mondán az utolsó szavakat már az ablak előtt állva mondta. Mereven bámulta az udvar sövényeit, és a lassan mozgó szobrokat. Mascsik meghajolt, és észrevétlenül kilopakodott a teremből.

- Vagy mégis igaz lenne, amit a hátam mögött a folyosókon suttognak? - motyogta maga elé a király. - Hogy önszántukból kóborogtak el... Biztosan valamit elrontottam animálás közben. - nyögte halkan.

Ismeretlen hangok szűrődtek be a trónterembe. Furcsa hangzavar, mely egyre közelebbről hallatszott. Vidám kolompolás, füttyögés, ének.

- Végre! - kiáltotta Mondán, és megperdült a sarkán. - Mascsik, hová tűntél? Hát nem hallod?! Nyertünk! Megnyertük a háborút! - örvendezett. - Milyen vidámak a katonák! Hozzák a kis csavargókat!