Mesemalom

Halisszadúr a nagy napra várt. A megmérettetés napjára. Reggelente a hadjáratra varratott, aranyozott, zsinóros egyenruhájában parádézott, és lelkesítő beszédeket mondott a haza megmentésétől, na meg Mondán, de kiváltképp Halisszadúr kiválóságáról. Közben azonban sötét gondolatok jártak a fejében. Sereget szervezni szolgálatos strapákból, gurgókból?! A szemüveges népnek még a vigyázzállás is nehézséget okoz, hát még a menetelés! A gurgó hadsegédek legszívesebben csak üldögélnek, vagy ha parancsba kapják, unottan cammognak keresztül a strapák rendezetlen sorai között. A legfőbb hadúr csak a légi haderőben bízott. A karvaluszok, élükön Kvorral, teli gyomorral várták az összecsapást

Ragyogó reggelre ébredt a palota, és az udvaron állomásozó, szedett-vedett hadsereg. Metropol vörös arccal szaladt le a lépcsőn a palota előtt. Az utolsó lépcsőfoknál megfordult. Mondán felé intett, aki az ablakban állva, arcán megfejthetetlen félmosollyal szemlélte katonáit.

- Mondánért! - kiáltotta a hadúr, és az oldalán lógó kardra csapott.

A seregben halk morajlás futott végig. Halisszadúr nagyot nyelt. A várt éljenzés elmaradt. Sebaj, gondolta, majd én megmutatom nekik.

- Indulás! - adta ki a parancsot a legfőbb hadúr olyan dicsőséges arckifejezéssel, mintha minden katonája már régóta erre a pillanatra várt volna. - Fel a Fekete Bodzás ellen! A szárazföldi hadtest jár elöl, gyíkmadaraink a nyomukban repülnek! Személyesen én vezetem a támadást.

Megtorpant. Tekintete a karvaluszokat kereste, akik az udvar hátsó fertályán Kvor körül gyülekeztek.

- Hallottad, amit mondtam, Kvor? - kiáltotta.

Kvor bólintott. A gyíkmadarak a levegőbe emelkedtek, és tisztes távolból, lusta szárnycsapásokkal követték a szárazföldi hadat.

Eközben Raxisz és Larken serege jókedvűen masírozott Animin irányába. Nyakukban a strapalányok bodzakoszorúi lógtak, kulacsaik színültig telve bodzaborral. Hol a gurgók, hol a strapák ősi éneke hangzott fel.

Az ellenséges seregek Szettia tisztásán találkoztak. A fővezérek előre léptek, és megálljt vezényeltek.

- Telek népei! Fekete Bodzás strapái! - emelte fel hangját Halisszadúr. - Azon nyomban adjátok meg magatokat! Értelmetlen minden ellenállás! Nem lesz bántódásotok, ha mától Mondán, törvényes uralkodónk engedelmes szolgálói lesztek. Adjátok át Jakabot, a fiút, aki gyalázatos módon megrabolta királyunkat!

Larken ovális szemüvegén át kíváncsian fürkészte a legfőbb hadúr arcát. Közelebb lépett.

- Unokabátyám! - kiáltott felé. - Igen! Egész biztosan te vagy az! Emlékszel még, mennyit játszottunk a patakparton? Hohó! Micsoda gátat építettünk a göröcsineknek!

Halisszadúr zavartan hátrált. Fényes cipősarka alatt csikorgott a kavics. De Larken nem tágított.

- Mondd, Metropol, te valóban képes lennél a saját népedre támadni?! Mi hajt? Honnan ez a hitvány, hatalmi mámor? Ismersz talán olyan kincset, ami többet ér a rokoni szeretetnél?

Halisszadúr serege vészjóslóan felmorajlott Larken szavai hallatán.

- Azért jöttünk, hogy elűzzük Mondánt a trónról! - folytatta Larken komoran. - Viszályt szított közöttünk, és vérengző karvaluszokkal tartja fenn a hatalmát. Tarts velem, Metropol, jó unokabátyám, és ti is mind, strapák és gurgók! - kiáltott az ellenséges had felé. - Újra együtt élhetnénk, mint régen! Békességben, földjeinket művelve, könyveinket bújva. Gyertek, csatlakozzatok hozzánk!

A legfőbb hadúr feje szégyentől és haragtól vöröslött.

- Hogy merészelsz te engem Metropolnak szólítani?! - ugrott Larken elé, és a gallérjánál fogva megmarkolta a cingár fővezér egyszerű gyolcsingét. Vedd tudomásul, Halisszadúr áll előtted, Mondán főparancsnoka!

Ajkát lebiggyesztve ellökte magától Larkent, és a katonáihoz fordult.

- Seregeim! - kiáltotta. - Az ellenségnek pusztulnia kell! Éljen Mondán király! Tááámadááás!