Mesemalom

A telihold megvilágította a patakot. Tricepsz elmosolyodott. Nahát, gondolta, Raxisz elbóbiskolt. Nem csoda. Megállás nélkül meneteltek szinte egész álló nap. Érezte, milyen jól esne neki is egy kiadós alvás, ám a fejében cikázó gondolatok nem hagyták nyugodni.

Tricepsz felkapta a fejét. Valami egyszeriben eltakarta a ragyogó holdat. Mi ez, nézett körbe riadtan, talán egy lopakodó viharfelhő? Az éjszaka hűvös levegőjét óriási szárnyak suhogása kavarta fel. Ünnepélyes nesztelenségbe burkolózott, hatalmas árny szállt le a patak partján. És ez az árny inni kezdett...

Tricepsz lélegzetét visszafojtva figyelt. Látta, ahogy a gyíkmadár a vízbe meríti, majd hátraveti horgas csőrű fejét. Látta, ahogy a nyak tollain patakokban szalad le a víz. Nem iszik valami ügyesen, gondolta dobogó szívvel. Talán fel kellene ébresztenem Raxiszt, tépelődött, de ha megijed, zajt csaphat. Vajon mennyi esélyem van egyedül, latolgatta. Nem, meg kell próbálnom, határozta el magát végül.

Felemelte a lába mellett fekvő bodzafüzért, és óvatosan felállt. Tekintetét az óriásmadárra függesztette, és kilépett a Fekete Bodzás oltalmazó bokrai alól. Nesztelenül haladt előre. Már csak néhány lépés választotta el a karvalusztól. A gyíkmadár gépies mozdulatokkal egyre mohóbban kanalazott újabb és újabb kortyokat a csőrébe. Tricepsz már tisztán látta az állat vastag bőrét, hártyás, karmos szárnyait, tollas nyakát, és a görbe csőrt. A karvalusz felemelte a fejét. A csőr alsó káváján átszűrődött a telihold fénye. Ó, uram, segíts, fohászkodott magában, hiszen ez maga Kfesszon, a hírhedt lyukas csőrű!

Szíve hevesen kalimpált, úgy érezte, bőrét ezer apró tű szurkálja. Most, amikor hátrahajtja a fejét, biztatta magát, most kell megpróbálni. Keze azonban nem engedelmeskedett, meg kellett várnia, míg a gyíkmadár újabb kortyot enged le a torkán. Tricepsz erőt vett magán. Felemelte a koszorút és dobott. A viráglasszó egy pillanatra megakadt a madár csőrén, de nyomban utána Kfesszon nyakába hullott.

A karvalusz fájdalmason vijjogott. Csőrével a koszorú után kapkodott, de nyakát nem tudta úgy hajlítani, hogy megragadja béklyóját. A hatalmas test fürgén megfordult. Mondán legfélelmetesebb katonája farkasszemet nézett támadójával. Mi van, ha mégsem igaz a legenda, kalapált Tricepsz szíve. Mi van, ha most azonnal széttép ez a szörnyeteg...

A gyíkmadár felemelte karmos lábát, és Tricepsz elé lépett.

- A szolgád vagyok! - mondta mély, fáradt hangon, és lehajtotta a fejét. - Rendelkezz velem!

Tricepsz leesett állal nézte a karvaluszt.

- Hát... nem is tudom! - hadarta remegő hangon. - Maradj szépen itt, és ne mozdulj egy tapodtat sem, amíg vissza nem jövök!

Kfesszon hatalmas teste a földre vágódott, fejét esetlen mozdulattal a fűbe fektette.

- Így várok rád, gazdám, ha te így óhajtod! - felelte.

Tricepsz mámorosan rohant a bokrok közé, egyenesen Raxisz karjaiba.

- Gyere gyorsan, igaz a legenda! - lihegte Tricepsz. - El sem tudod képzelni, melyik karvaluszt lasszóztam meg.
- Mindent láttam! - kiáltotta boldogan Raxisz. - Te megszelídítetted Kfesszont!

Raxisz Tricepsz nyakába ugrott.

- Ilyen csodát álmomban sem reméltem! - kiáltotta. - Pedig igencsak szépet álmodtam... - tette hozzá pironkodva.