Mesemalom

Tricepsz azonnal bólintott a felkérésre, nem is volt kérdés számára, hogy Raxisszal, rangidős gurgó vezérrel tartson-e.

- Én is mehetek? - pislákolt szemérmesen Spiritusz.
- Nem, jobb lesz, ha te most szépen itt maradsz! - mosolyodott el Tricepsz. - Jakab majd vigyáz rád!
- De hát miért? - biggyesztette le kanócát a lámpa.
- A karvaluszok nem érdemlik meg a te meleg fényed! - felelte Jakab bizonytalanul. - És neked is szükséged van pihenésre. Bátrán helytálltál a hegy gyomrában, ugye Tricepsz?!

Tricepsz hevesen bólogatott.

- De még mennyire! Hallottad volna, hogy dicsérték erős fényét és kitartását a gurgók!
- Még a végén elpirulok... - suttogta Spiritusz. - Nem bánom, Jakab, itt maradok veled. Hanem...
- Hanem? - kérdezte Jakab és Tricepsz szinte kórusban.
- Olyan koszosnak érzem a búrám... Jakab, megkérhetlek, hogy kifényesítsd?
- Hát persze! - nevetett megkönnyebbülve Jakab.

A strapa lányok pirkadatkor leszedték a legszebb, legillatosabb bodzatányérokat, és sűrű, erős koszorút készítettek. Tricepsz karjára akasztotta a fonatot, és elindult Raxisz nyomában a Bodzás szélén kanyargó ösvényen.

- Larken azt mondta, jó félnapi járásra van innen az a kanyarulat, ahol a karvaluszokat inni látta.

Tricepsz tekintetét a patakra függesztette. A sekély, hűvös víz zafírszínű lapos köveken bukdácsolt keresztül, felszínén fehér fénnyel csillantak meg a nap sugarai, partját sötétzöld szalagként díszítette az árvacsalán.

- Húzódj be teljesen a levelek alá, úgy nem vehetnek észre! - riasztotta fel ábrándozásából Raxisz.
- Rendben, rendben... - dörmögött Tricepsz maga elé. - Szép ez a patak! Mit mesélt még Larken?
- A Kékkő Patak a Hemillon-völgybe fut le, és ott nagy robajjal zúdul alá a gömbölyűre kopott, óriási sziklákon. A patakhoz járnak inni a környék állatai, a hegyi patás flokkerek, a bojtos farkú ugrancsok, az üregásó krakatorok. A strapák is a Kékkő vizével merítik tele bádogkannáikat.

Hosszú órákon át szótlanul követték az ösvényt, talpuk zsibbadtan tiltakozott az erőltetett menet ellen. A nap már a horizont szélén járt, amikor megközelítették a nagy kanyarulatot, ahol a karvaluszokat inni látták.

- Ez az! - súgta Raxisz. - Larken pontosan így írta le! Látod a nagy hurkot?! - Telepedjünk le, innen egész nagy szakaszt be lehet látni!
- Furcsa! Biztos vagy benne? Mindenhol láttunk állatokat, csak ez a partszakasz üres...

Tricepsz érezte, ahogy Raxisz keze a vállára nehezedik.

- Hát éppen ez az! Azért nem járnak erre az állatok, mert senki nem meri megzavarni a karvaluszokat ivás közben. Nagyon veszélyes lenne.

Raxisz az egyik bodzabokor aljára mutatott, amit sűrűn benőtt a sötétzöld moha.

- Telepedjünk le itt! Éhes vagyok! Együk meg az uzsonnát, és igyunk egy kis bodzaszörpöt. Rengeteg időnk van még alkonyatig.

Csendben letelepedtek, halkan eszegették az uzsonnát, és közben a patak partját kémlelték. Az alkony közeledett, a bodzabokrok közé kíváncsian kandikált be a hold. Raxisz nekivetette hátát a legerősebb ágnak, és tekintetét a patakra függesztette. Karvalusznak nyoma sem volt. Szemhéja egyre jobban elnehezült, mintha valaki belecsimpaszkodna, és finoman, kitartóan húzná lefelé. Megrázkódott. Harmadszorra akarta magával ragadni az álom. Negyedszerre már nem volt képes az ellenállásra.