Mesemalom

Jakab azon töprengett, merre induljon, hogy elkerülje az őröket. Óvatosan körülnézett. Szívverése a következő pillanatban felgyorsult. Közvetlen közelében szörnyű árnyékok vetültek a kőfalra. Ezek az alakok lesben várnak, gondolta elkeseredetten, minden hiába, mégsem sikerül... Ekkor az árnyékok megmozdultak. Az ismeretlenek egyenesen felé tartottak. Jakab rettegve hátrált.

- Nyugodj meg, mi vagyunk azok! - ismerte fel Jakab Módusz hangját.
- Azért jöttél, hogy visszatoloncolj a pincebörtönbe, ugye? - pityeredett el a fiú.

Módusz közelebb lépett. Kezével óvatosan megérintette Jakab karját.

- Belátom, van némi okod a bizalmatlanságra. De hidd el, mi nem akarunk bántani!

Jakab hátralépett.

- Bántani? Ugyan, hisz eddig sem bántottatok, csak éppen láthatatlan bilinccsel fűztetek rabláncra. Hja... - kacagott keserűen. - Ezt nevezem! Jól működik a rendszer! Ahogy kiteszem a lábam a palotából, máris elkaptok. Mire vártok? Gyerünk! Hol az a bilincs? Mehetünk Mondán elé, vagy ha óhajtjátok, vissza egyenesen a börtönbe!

Tricepsz elkapta Jakab karját.

- Hallgass már el, te ostoba! - morogta. - Fellármázod az egész környéket. A főnök már mondta, hogy nem akarunk rosszat neked!
- Így van! - bólogatott Módusz komoran. - A helyzet alaposan megváltozott, mióta utoljára találkoztunk. Nekünk is akad mesélnivalónk!

A gurgóra nézett.

- Tricepsz, erről jut eszembe, mostantól ne hívj engem főnöknek, ha megkérhetlek!
- Rendben, főnök! - vágta rá Tricepsz.

A gurgó kajánul vigyorgott, mire Módusz mosolyogva ingatta a fejét. Jakab felé fordult.

- Tudnod kell, hogy Mondán menesztett minket a szolgálatból. Nem bízik többé bennünk!

Jakab fejében zakatoltak a gondolatok. Hogyan, gondolta, lehet, hogy tényleg segíteni akarnak?! Pillantása kutakodva fúrta át Módusz tekintetét, de nem találta nyomát se ravaszságnak, se gonoszságnak, a strapa bátran, nyílt tekintettel nézett vissza rá.

- A papucsaid láthatólag nem kedvelik Mondánt. Nem ismerek hozzájuk fogható tárgyat, az már szent! - magyarázta Módusz.
- Hozzám szöktek! - brummogta békésen Tricepsz. - Bekérezkedtek a zsebembe, amíg Mondán saját magával volt elfoglalva! Ha ők nem segítenek, még most is a börtönben csücsülnél.

Módusz ünnepélyesen kihúzta magát. Keze most nem keresgélt papírok után. Jakab sosem látta még ilyennek. A strapa egyenesen a szemébe nézett, átható pillantása ismeretlen erőt sugárzott.

- Tricepsz és jómagam szívünkön viseljük a sorsodat - szólt Módusz. - Visszajuttatunk a szerpentinhez!

Jakab szíve megtelt reménnyel.

- Van már tervetek? - kérdezte csendesen.

Tricepsz komoly képpel bólintott.

- Igen! Már mindent kifundáltunk! - folytatta Módusz. - Először is Tricepsz szépen visszateszi rád a láthatatlan bilincset!

Jakab hátrahőkölt.

- Nyugalom! - intett Módusz. - Erre csupán azért van szükség, hogy Mondán szolgái ne fogjanak gyanút. Ellenőrizhetnek! Úgy kell távoznunk, ahogy jöttünk. Siessünk! A palotában hamar észre fogják venni a szökést. A városon kívül keresünk egy biztonságos helyet, ahol meghúzódhatunk. A Szeles Szurdokba megyünk!

Tricepsz bólogatott, megparittyázta a láthatatlan bilincset, időt sem hagyva a válaszra. A hurok újra Jakab csuklójára szorult.

- Nyugalom! - pislogott Tricepsz sűrű szemöldöke alól. - Bízzál bennünk! A főnök... akarom mondani... Módusz, jó strapa.

Jakab nagyot sóhajtott. Elindultak. A sötét, elhagyatott utcákon át észrevétlenül elhagyták Animint.