Mesemalom

A pincebörtönhöz kopott kőlépcsőn át vezetett az út. Jakab úgy vette ki a folyosói petróleumlámpák halovány fényénél, hogy a börtön üresen ásítozik. Megérkeztek az utolsó zárkához. Az udvari gurgók levették a lakatot a rácsos ajtóról, és betoloncolták a rabot. A pincebörtön egyetlen foglyát.

Kattant a zár, és Jakab egyedül maradt. Körülnézett a sápadt félhomályban. Mondán börtönében semmi nem szolgálta a rabok kényelmét, még ágy sem volt, a sarokba szórt szalma szolgált fekhelyül.

Végigdőlt a szalmakupacon, bal lábát jobb térdére húzta, kezét összefonta a feje alatt, és arra gondolt, hogyan került ide. Egyszeriben eluralkodott rajta a fáradtság, és nemsokára már álomképek sorakoztak a szeme előtt. A kert, Bolhás, mama, ahogy mosolyogva közelít a reggeli tejeskávéval. „Ébredj, kisfiam, ébredj!" Jakab olyan tisztán hallotta a szavakat, hogy egyszeriben felpattant a szalmáról. Kinyitotta a szemét, és szomorúan állapította meg, hogy a mama és az édes ital álom volt csupán.

Ám ekkor valami megmoccant a zsebében.

- Jaj, mi az?! - suttogta ijedten.
- Psszt! Csöndesebben, ha megkérhetlek! Meghallják az őrök! - válaszolt egy kellemes, női hang.

Jakab már csaknem megfeledkezett a kabátjába bekérezkedett vendégekről. Benyúlt a bélés mögé, azután a zsebébe, és sorban előhúzta őket. Megvolt mindenki. Kockás, a matekfüzet, Kis Medalion, és Debóra, a zsebóra.

- Szép kis bajba keveredtünk! - méltatlankodott Kis Medalion. - Arról volt szó, hogy visszaviszel Rozihoz! Ehelyett Mondán börtönében csücsülünk, nyakig a kulimászban!
- Ne siránkozz, ha megkérhetlek! - szólt rá Kockás. - Gátolja a tiszta gondolkodást! Megoldásra van szükség! Elemzem a helyzetet, és felvázolom a képletet!
- Ó, ez igazán remekül hangzik! - csúfolódott Debóra. - Időnk aztán van elég!

Jakab arca elkomorult.

- Nincs kedvem tréfálkozni! Tudjátok, mit jelent ez? Lehet, hogy évekig itt fogunk raboskodni. Pedig én semmi rosszat nem tettem!

Debóra magasra emelte a nagymutatóját.

- Még szerencse, hogy Mondán minket nem vett észre! Egyenesen a sötétzárkába vitetett volna, ha rájön, hogy veled vagyunk! Betegesen féltékeny a tárgyaira.

Jakab újra hátradőlt a szalmán. Kezét a feje alá temette, és a szürkésfehér plafont bámulta. Arra gondolt, mi lesz, ha soha nem mehet haza, ha Mondán élete végéig fogságban tartja. Milyen szomorú lenne a mama...

- Lennie kell kiútnak, haza kell jutnom! - ugrott fel.
- Ne búsulj! Kitalálunk valamit! - szólt Kis Medalion szelíden.

Valamennyien gondolataikba mélyedtek, miközben Debóra halkan ketyegett. Lassan telt az idő. Kockás rendre előrukkolt újabb és újabb értelmezhetetlen képleteivel, de máskülönben semmi nem történt. Később megjelent az egyik őr. A rácson át beadta a vacsorát, egy nagy szelet kenyeret, és egy sápadt almát. Két óra múlva már csak a szolgálatos gurgó egyenletes hortyogása szűrődött be a cellába.

Jakab egyszeriben zajra lett figyelmes. Felállt, és az ajtóhoz lépett. Megragadta a hideg rácsot és hallgatózott. Szíve hangosan dörömbölt a mellkasában. Igen, valaki a cella felé tart, gondolta rémülten. Kis Medalion, Kockás és Debóra ijedten fészkelték be magukat a szalmaszálak közé. Jakab feszülten figyelte a gyéren megvilágított folyosót, de nem látott semmit. A folyosón egy lélek sem járt. Ám a hang mégis egyre közelebbről jött. Nagyon-nagyon közelről...

- A papucsaim! Drága papucsaim! - suttogta Jakab, amikor észrevette a földön saját lábbelijét.

Az egyik papucsból csinos kulcscsomó ugrott elő, fürgén felkapaszkodott a rács keresztrúdjain, és nesztelenül felpattintotta a zárat.

- Gyerünk, potyautasok! - suttogta Jakab a szalma felé. - Mindenki vissza a helyére. Indulunk!

Kockás, Debóra és Kis Medalion gyorsan előmászott a szalma alól, és sietve visszacsusszantak a kabát rejtekébe. Jakab boldogan húzta lábára papucsait, és hagyta, hogy átvegyék az irányítást. Szédületes tempót diktáltak, egyedül csak az alvó fogdaőr mellett lassítottak le, ahol ügyesen lábujjhegyre emelték a rémült Jakabot.

Kietlen, sötét folyosókon, a palota elhagyatott termein haladtak át, ahol az ajtó melletti állványokon néhány sápadt gyertyacsonk égett csupán. Az utolsó folyosót már teljesen beborította a sötétség. Jakab becsukott szemmel rábízta magát a papucsokra. Végre véget ért a bolyongás, elérték a palota hátsó kapuját.

Odakinn a hold és a csillagok ragyogtak. Jakab egy keskeny ösvényen haladt előre, mely a kert és a kőkerítés között kanyargott. Biztosan a gurgó kertészek használják ezt az utat, tűnődött Jakab. A rózsabokrok éles tüskéi mohón kaptak a keze és a ruhái után, de nem törődött vele. Egy eperfánál ért véget az út. Jakab izgatottan megkerülte a hatalmas törzset. Vajon ez az ösvény zsákutcába vezet, vagy a szabadság felé?

Igen, ujjongott fel, ez egy titkos rejtekajtó! A kapu nyitva állt. Jakab sietve kilépett, és megállt a kőkerítés túloldalán. Mélyen tüdejébe szívta a friss levegőt. Újra szabad volt.