Mesemalom

Valahol az Óperencián innen, Messziföldön, élt egy aranyhajú, aprócska királylány, akit Tintinellának hívtak. 

Messziföldön az épületek üvegből voltak. A mesterek nem ismertek más építőanyagot. Üvegből készült a királyi palota, a minisztériumok, a házak a fővárosban, és a vidéki falvakban.

Az átlátszó épületek között nem maradhatott titok. Amikor Tintinella a palota termeiben kószált, látta, ahogyan az édesapja az ország ügyes-bajos dolgait igazgatja, ahogy a szakácsné a kondér alá gyújt, ahogy a kancellár az aranyakat számolgatja a kincstárban.

Tintinellát is láthatta a palota minden lakója. Látták, ahogy az üvegbabájával játszadozik, hogy lődörögve játszótársat keres, de látták azt is, hogy szomorúan, lábaival egyhangú ütemre kalimpálva üldögél a méretére fúvott üvegtrónuson.

Messziföld uralkodója azonnal észrevette kislánya bánatát. Lélekszakadva odaszaladt, és gyöngéden végigsimogatta Tintinella selymes haját.

 - Mi baj van, kislányom?

 - Jaj, édes apácskám! Mondd, miért olyan unalmas nálunk az élet? Még bújócskázni sem lehet, az üvegfalak között titkos búvóhely sincs. Mit gondolsz, nem lenne jobb, ha az üvegeket kifestenénk?

 - Megértelek, kislányom, magam is így éreztem ifjú koromban. Harminc esztendővel ezelőtt neki is indultam, országunk minden valamirevaló építőmesterét kifaggattam, de senki nem tudott segíteni. Az üveget nem lehet befesteni.

 - Apácskám, he elengedsz, én is nekivágok az útnak!

A király elkomorult. 

 - Kérlek, ne menj el, csak a szívemet töröd össze, ha itt hagysz. Hidd el, én annak idején megtettem, ami lehetséges. Legbölcsebb tudósaimmal átvizsgáltattam az ország ásványait és növényeit. Keresztülvágtam a hegyeken, eljutottam a hatalmas óceán partjáig, de hiába. Nem találtam színezőanyagot, ami ne folyna le az üvegről. Visszafordultam, és beletörődtem a megváltoztathatatlanba. Messziföld a szikrázó üveg hazája marad…

Tintinella angyali tekintettel mosolygott.

 - Most te szomorkodsz, édesapám! 

Incselkedve lekapta az üvegkoronát, és megsimogatta apukája kopaszodó feje búbját. A király nem bánta, hogy az egész palota őket bámulja. Kislánya simogatását többre értékelte, mint uralkodói tekintélyét.

- Ne legyél bánatos, nem maradok el sokáig! - mondta Tintinella, és búcsúzóul szorosan magához ölelte az édesapját.

Tintinella útnak eredt. Bejárta az egész országot. Kitartóan kutatott, mesterembereket keresett fel, kifaggatta az építészeket. A szakértők tanácstalanul tárták szét a kezüket, volt, aki nem is értette, mit szeretne a királylány. 

De ő csak makacsul ment tovább a maga útján. Alig volt már falu vagy város, ahol ne járt volna. Kétségbeesésében már majdnem visszafordult, amikor összetalálkozott egy magányos vándorral. Szóba elegyedtek. Az öreg meglepő dolgot mesélt.

 - Drága királylány, hallgass a szavamra! Valaha én voltam az ország leghíresebb építőmestere, tudom, mit beszélek. Hidd el, itt hiába keresed a választ. Menj el a Messziföldi Óceán túlsó partjára! Úgy hallottam egy utazótól, hogy arrafelé sokat tudnak a színekről.

Tintinella tovább indult az ország határához, a kéklő óceánhoz. 

Öt napon keresztül vándorolt, pihenni is alig állt meg. Mikor végre a parthoz ért, leült, elgyötört lábacskáit belefúrta a napsütéstől langyos homokba. Tekintetét nem tudta levenni az óriási víztömegről. Magába szívta a morajlást, hosszan figyelte a hullámtarajok fenséges tornáját. 

Napokon keresztül üldögélt ott, nem törődve széllel, éjszakai hideggel, éhséggel. Tekintetét egyre csak az óceánra függesztette.

A harmadik napon, alkonyatkor, különös építmény tűnt fel a habok között.

Tintinella azt gondolta, hogy rosszul lát a fáradtságtól. Úgy megdörzsölte a szemeit, hogy szinte fájt, de a káprázat nem múlt el, sőt, a határozott körvonal egyre élesebben rajzolta bele magát a látóhatárba.

Az óceánjáró egyenesen felé tartott. Tintinella ugrándozva integetett a fedélzeten álló harcsabajszú kapitánynak, aki széles karlendítésekkel jelzett vissza.

A hajó lehorgonyzott, és a kapitány egy billegő ladikon kievezett Tintinelláért. Udvariasan köszöntötte a királylányt, majd a csónakba segítette. 

Tintinella volt az óceánjáró egyetlen utasa, a kapitányon kívül egy teremtett lélek se tartózkodott a hajón.

 - Hová megyünk? – kérdezte a harcsabajszút.

 - Micsoda kérdés! Természetesen oda, ahova parancsoltad! Festékországba!

Az óceánjáró napokon át szelte a habokat. Tintinella hajnaltól sötétedésig a korlátnál álldogált, és a látóhatárt kémlelte, éjszakánként pedig a takaros kis kabinban kifeszített függőágyban szunyókált. Először bezárva érezte magát a fából összeácsolt oldalfalak között, de hamar megszokta, hogy a kabin nem átlátszó. 

A harcsabajszú folyton jött-ment, tett-vett, gondterhelt képet vágott, millió tennivalója közepette nem beszélgetett az utasával. 

Tintinella az ötödik nap hajnalán is a hajókorlátnál könyökölt, csüggedten szemlélte a látóhatárt. Ám a következő pillanatban felsikoltott örömében.

 - Föld! Kapitány Úr, föld a láthatáron!

A kapitány mindentudóan mosolygott hatalmas bajusza alatt. Tudta, hogy ezen a hajón semmi nem történik véletlenül. 

 - Jól látod, Tintinella! Az már ott Festékország! 

Az óceánjáró óvatosan közelített az öböl bejáratához.